2015. november 25., szerda

A közepébe.


Kérdezted tőlem, mit sző a homár odalent aranycsápjaival.
Azt mondom neked, a tenger tudja a választ.
Azt kérded kire vár az acídia, mire vár átlátszó harangjában.
Azt mondom, várja az idő múlását, ahogy te is.
Azt kérded kit zár ölelő karjaiba a nagy tömlős alga.
Figyeld meg, figyeld egy adott órán, egy adott tengerben, amit ismersz.
Kérdezel az agyaras cet veszedelmes agyaráról 
és én a válaszomban elmondom, milyen, amikor az a narval szigonnyal a mellében meghal.
Tudni szeretnél a jégmadár tolláról, ahogy megremeg a déli partok
tiszta forrásaiban.
Én azt mondom, hogy a tenger bölcs és tudja hogy az élet az 
ő gyémántos árjaiban oly végtelen, mint a homok: megszámlálhatatlan és tiszta.
A vérvörös szőlőszemek közt érlelt idő a héjat keménnyé tette és fényessé
és fényt borított a medúzára, megoldozta csomóit és hagyta
hogy zengő szálait fonja ahogy aláhullnak igazgyöngy bőségszarujából.
Üres háló vagyok csupán amely előbbre tart a sötétben vak emberi szemnél
a tapogatózó ujjaknál melyek háromszöghöz vagy a narancs félénk gömbjéhez szoktak.
Jártam körbe én is mint te fürkészve a végtelen csillagot.
És éjszaka a hálómban csupaszon ébredtem nem volt ott semmi
csak egy kis hal, amit csapdába ejtett a szél.
(Pablo Neruda)