Sakk

Útnak indulok, de pár méter után bevillan: a vasaló! Nem húztam ki...vagy kihúztam? Kihúztam. Nem, nem emlékszem. De mégis! Sakk. Memória, ne hagyj el! Emlékszem a képre, a mozdulatra, megjelenik előttem az üres konnektor képe, még a vasalót is látom, ahogy leteszem, csak a helye nincs meg. Akkor mégsem húztam ki! Visszamenjek vagy ne menjek? Mi mennyit ér? És a hit, a biztonságérzetem, hogy még nem hagyott el az eszem?:) Sakk - matt. A meccs eldöntetlen. A távollétemet 2-3 órásra tervezem, az pont mindenre elég, "látom", ahogy melegszik a huzat, amin vasaltam és egyszer csak lángra kap. Persze, hogy a zebránál bizonytalanodom el, nem megyek át, téblábolok...aztán mégis továbbmegyek. Arra gondolok: hinnem kell benne. Az első gondolatban: ami az volt, hogy kihúztam. Nincs bennem rossz érzés, mi hát mégis ez a bizonytalanság? Ha más lenne itt mellettem, hasonló helyzetben, neki mit mondanék? Azt hiszem, biztatnám. Magamban nem hiszek? Hát tessék, lássuk, képes vagyok - e felülemelkedni a folytonos aggodalmaimon?  És ha bizonytalan vagyok, miért ne hagyjam a dolgot az őrangyalokra?:) Ebben a melegben ne csak punnyadjanak, tessék csak, munkára fel nekik is! -  lássuk, mi van számomra megírva. Hányszor indulok és bizonytalanodom el. Most ne! Nem adom fel, végigcsinálom, amit terveztem,  szabadnak érzem magam (bevallom, a kép azért végigkísért). Megérezném - e, ha valóban baj lenne? Úgy döntöttem: igen.

Hát...nem volt a ház előtt tűzoltóautó.:)

Jó érzés, hogy nem fordultam vissza. Hittem magamban (és az Égben is), de legközelebb nem tudom, hogyan csinálnám.:)

Ima

Azt a felét mutasd nekem ahová odasüt a nap. Mert valahová mindig süt.

Amitől félek és amitől már nem

Gyerekeim születése után olyan szédülőssé váltam, hogy amikor ablakpucoláskor kissámlira álltam még a 10 éves fiacskám is ijedten kapott utánam: "anya le ne szédülj, inkább segítek!":) Ekkoriban jártunk a Tátrában, több napon át túráztunk. Egyik ilyen túránk kellős közepén egy kb. 10 m magas, szinte teljesen függőleges láncos fal előtt találtam magam - a tetején álltunk. (nem tájékozódtunk előtte pontosan az útról) Azelőtt én ilyet csak filmekben láttam. Még a vér is megfagyott az ereimben. 3 gyerekünk már régen otthagyott bennünket, előre mentek, nem "tudták" tartani a mi lassú, öreges tempónkat (másfél éves kisfiunk hátihordóban volt velünk) -  fiúk, elemükben voltak, tetszett nekik az izgalmas terep! A helyükben nekem is tetszett volna, illetve tetszett is, azt az egyet kivéve, hogy fogadásokat kötöttem volna, hogy valamelyikük nyakát törve ott fekszik a mélyben és csak percek kérdése, hogy én is ott leszek hamarosan. Le kellett másznom, ez nem volt kérdés. És egy dolgot tudtam biztosan: itt egyedül  le nem megyek, csak és kizárólag akkor, ha a kicsit én viszem a hátamon, mert Miatta mászok. Tudtam, hogy Érte még a fogammal is tartom magam, el nem engedem a falat. A párom előttem alulról navigált, szavakkal irányított, hogy ne kelljen a mélybe néznem, én pedig vittem Őt, az Életemet...és leértünk. A fiúk persze széles vigyorral vártak bennünket a közeli turistaházban.

Azóta tudom, mit jelent legyőzni a félelmet. Meg kellett tapasztalnom, hogy elhiggyem, hogy tudjam, képes vagyok. Magam nem tettem volna meg, de az élet megengedte(?), hogy ezt végigéljem. Tudom, mit jelent szédülni, ma is így van, a legkisebb magasság is megvisel, remegek, elvesztem az egyensúlyomat, hányingerem lesz - de nem tart vissza. Ha kell, felmászom a létra tetejére.:)

Azt hiszem, át kellett élnem valami mást is az életemben, hogy megismerjem magát a dolgot és kezdeni tudjak vele valamit.