Most

Mellém telepedett egyszer az árva Hold -  kinn a padon üldögéltem

s úgy lett társam, észre sem vettem. Mesélt, mint az öregek szoktak: nekem mondta

mégse figyelt rám, szóval inkább csak magának mesélt az Egyről, az örök szerelemről: az Egyetlenről (ki másról mesélhetne ő?) - a Napról.

Így mondta Ő: a Nap, míg én nem lettem könnyeivel telesírta az Éjszakát

úgy vágyta megosztani, ajándékozni Önmagát kereste mását tükörben, lélekben de sehogyan se lelte

mind csak torz tükörkép volt, csalóka képzet így a nagy bánattól - mikor senki nem látta

beleírt engem az Égbe: s én, mint szótlanná lett fájdalmának édes gyümölcse, úgy gömbölyödtem

a boldogságtól. Kerekedtem, kerekedtem amíg csak bírtam míg egyszer az öröm is elhallgatott bennem s  lásd: a hangtalanság elapaszt.

De mielőtt végleg beleolvadnék a semmibe újra és újra meglátogat az öröm

így dobogunk mi a Végtelennel: szívem az övére felel és kérdez újra kérdez

vagy - e még Szépem, Velem Egy vagy - e még ma is, most is?

S az Ő hangtalan válasza mindig ugyanaz: hiszen nem találnám éjjelem Nélküled

és Te sem találnád napodat, ha engem nem láthatnál.