Alkonyi hajnal

felhőrésen át szürkéből kékre vált
a világ s nyárszemével néz  a Nap
egy pillanatfelvétel kiszakítva az Időből
hajnali derengésnek látszó alkonyi búcsú

két felhőcsík hogy úszik egymással...
véletlen ez is vagy célja van?
esteledő életemben egynek tűnő kettősség
ne hidd hogy én álmodlak vagy te engemet,
ha magad szabadnak hiszed az is tévedés:
ahogy anya álmodja gyermekét
a szemedbe nézve csak Őt láthatom.

Tegnapi viharomtól tisztulni látszó egemen
kereshetek - e még tiszta szép jelet?

Stílus

Optimizmus - teszt

Képtelenség. Teljesen irreális 21 perc alatt átérni és még vonatjegyet is venni. Magamban egy pillanat alatt eldöntöttem, teljesen reménytelen, nincs értelme rohanni, átgázolni embereken, az élet így is úgy is ugyanaz, a vég is megtalál, bárhol legyek, nincs értelme rohanni. Ez mégsem erről szólt. Azt mondtad: "Megcsinálod." És innentől nem volt választás, mennem kellett, futni, igyekezni, ahogy csak tudok, két mozgólépcsőn végig felfelé, anélkül, hogy bárkin átgázolnék, a pénztárnál előre kéredzkedni...és nem kellett biztatni, nógatni mert 200 km - ről is éreztem a bizalmadat....és a vonat abban a pillanatban indult el, amikor a lábam a lépcsőjére tettem. Először játéknak ajánlottam, teszteljük le...a nem is tudom mit. De onnan kezdve, hogy kimondtad a szót, már nem rólam volt szó. Az én lábam futott, de semmi másra nem vágytam, mint hogy igazzá legyen a hited. Elképzelni sem tudtam, hogy én okozzak fájdalmat azzal, hogy csalódnod kelljen....A Te hited és az én lábam. És elértem.:) 

Mulandóságom

fagyott húsomból cafatokat metsz a perc

a kegyetlen idő kése

szétesett darabjaim hangodtól életre kelnek

s olvadni kezd bennük a megdermedt csend

a szótlanná vált élet

lassan egy darabbá leszek egy másik énné, Mi-vé

s az éledő sejtjeim közt

kocsonyásodni kezd 

egy álom

Sem aranyból, sem kőből

Időtlenné lettem. Hazugság volna azt állítani, nincs bennem félelem. Átéltem már nemegyszer, blogom, még ha csonkulva is, de tanúja nem egy helykereső próbálkozásomnak. Utolsó. Ezt az egyet szeretném biztosan. Bár ide is úgy jöttem, nem akarok már tovább menni, vége van a vándorlásnak, szerettem volna, ha ez a hely lehet az, ahonnan - ha élek addig - már nem kell tovább mennem. Most úgy tűnik, még egyszer nagy levegőt kell vennem és ha élni, megélni szeretnék valamiből, akkor neki kell vágnom. Amíg a lakás ajtaján kilépek, még remeg a lábam, tele vagyok bizonytalansággal. Aztán, amikor kapcsolatba kerülök, amikor szemekbe nézek, mindig elönt a bátorság. Éreztetek már ilyet?:) Mintha a tekintetekben valami titkos erő lakozna. Hányszor megtapasztaltam már, olyan ismerős az érzés. És ez egyszerre szabadság is. Megszabadulás a félelmeimtől, a kényszertől, hogy bizonyosságot "akarok", hogy tervezni szeretnék. 

Mintha most adnék számot a "leckéből", amit ezerszer idéztem magamnak, magam előtt, talán tét nélkül. De most először tétje van a dolognak. Legalábbis azt képzelem. Aztán ha jobban belegondolok, újra csak rá kell ébrednem, egyetlen bizonyosság van és minden egyéb képzelet: bizonyosság, hogy az Ég szeret.:) 

(a címhez:):  mert minden valóság szétfoszlik egyszer valódi önmagává: anyagtalan Szeretetté)

Lélegeztetőkészülék

szavainkból szőttük
szerelmes szép otthonunk
szívedbe hazajárok

Mégis kell a zene:)

Maradok -

Fent és lenn, pedig valójában nem voltam máshol és még csak történni sem történt semmi (vagy majdnem). A bizonyosság, hogy minden, amire vágyom, itt van bennem és ehhez semmi másra nincsen szükségem, mint újra és újra belenézni a tükreimbe. Na jó, választhatok, kinek a "szemében" keresem  magamat, mégis a választásnál talán még fontosabb a hit, az a meggyőződés, hogy nincs szükségem a félelemre, semmilyen ragaszkodásra nincsen szükségem és az Élet mindig pont azokat a labdákat dobja felém, amit elkapni képes vagyok és még örömöm is lehet benne. Szóval valójában semmi nem történt, mint éltem a "jelent", átéltem az életem és közben átéltem érzéseket és hagytam, hadd áramoljanak át rajtam a gondolatok. És hogy mindeközben végig tudhattam, nem vagyok magam, ez volt az Ajándék, az Élettől kapott gyémánt, aminek csillogása átlátszik szép üveggel bástyázott szíveden.

Estéből éjszaka

szótlanul ölelt a csend.....

meleg hangodból
szőtt puha fészekbe
rejtőzött a hold

s vele árnyéka is eltűnt
egy fa lombja közt
a nappal cserélte épp

ruháját vágyszínűre
elbújva a szürkeségbe
lámpása arcom

guruló cseppek
torkomon a szavaid
mindegyik egy vízcsepp

szomjamat oltani jók
mint áttetsző vértestek
csordogálnak bennem

aki forrásra talált
csak iszik mert  az edény
törékenységét ismeri

így innám...át az életem


Ui.: gyertyafény vagy csillagok?, tengerpart vagy hegy?, arany vagy EZÜST:)

Rózsanyílás

első kukucska

óvatoskodás

nekibátorodás

világracsodálkozás

kiderül: mivégre?

Azt állítom...

....már rutinom van benne.:) Ma még csak kettő ment el, de ki tudja mennyit kell még, hogy munkám legyen. Mégis, ez most valahogy más. Nemcsak magamért teszem és soha ennyire nem éreztem a támogatást. Az égtől (is). Szabadnak és könnyűnek érzem a lelkem mindentől,  mindent Rá bíztam.

Kávém a tornácon

Kilátásom reggeli kávézás közben

Kiültem a szürkeségbe és belefeledkeztem a csodákba. A szélben hajlongó hatalmas fenyőfa ágait csodáltam, meg a rózsatöveimet, amik kapálás után olyan hálásan nyújtózkodnak az ég felé. Minden az ég felé....tör. Gyökeret ereszt, de az esőért nyújtózik, mikor az ég arcon csókolja vele. Együtt hajol a széllel, mintha egy kéz érintené és simogatná: jó vagy így, szép vagy nekem. Az ég és a föld találkozik ilyenkor bennem. Úgy érzem, én vagyok az évről évre egyre növő ágaival hajlongó fenyőfa, de én vagyok a rózsatő is...meg a közelemben leszálló kis cinke. Vagy a rigó, amelyik úgy ereszti ki hangját ezen a szürke reggelen, mint kinek nincsen sem mára sem holnapra gondja, csak egy, egyetlen pillanata az élet, ez itt és most, amikor mintha füttyével háláját fejezné ki, hogy része lehet benne.

Ezer éve

felhők réseibe bújtam és léghajóban ringatóztam  

míg harmatot hullatott az ezüstszínű nap szemébe néztem

dzsungel fölött repültem majd hegytetőre ültem

máskor  bozótvágó késsel vagdalkóztam 

 helyette csak jégvirágot  markoltam - s észre sem vettem

az Eiffel - torony tetején és  hullámvasúton

eggyé váltam a holddal fa odvában is kucorogtam

akartam hogy megleljelek minden zugba bekukkoltam

a tengerben megfürödtem remélve hogy lemossa rólam vágyamat

hiába

mindenütt és mindenhol csak Utánad vágytam

kimondatlan maradtál mert tétova és hangtalan volt szavam

....

úgy jöttél ahogy festő képén formálódik egy alak

ecset nélkül szavaidtól színesült a vászon

üveglényeden át  mint eső után az ég

de nem volt benned semmi újdonság

hisz mindig is itt voltál láthatatlan

minden szó minden érintés minden hangsúly 

ezer éve bennem szólt már

én téged soha meg nem szerethettelek 

mert úgy vagy bennem mint a léleknek a levegő

amin át repülni vágy míg bír míg él

Fel kellett ébrednem

Délutáni hangulat

Amikor hetek óta erre a napra vártam, fejemben megjelent egy kép: délig:) alszom és kényelmesen, kellemesen töltöm a napom. Kipihenem a sok hajnali ébredést, a rövid éjszakákat. Nem így történt. Úgy pattant ki hajnalban a szemem, mint aki semmi másra nem várt, csak erre a napra, hogy hasznosan tölthessem. Egy darabig még vártam a kávéra (persze, hiába:)), majd kibújtam az ágyból és gyönyörködtem a napban. Ő hívott. Miatta ébredtem tiszta fejjel és tele szívvel. Millió feladatot találtam  ki magamnak de azt is biztosan tudom: így ébredni csoda. Magam döntök, mi az, aminek az időmet szentelem. Pl. beszélgetek majd a fiaimmal. Meg kiülök a tornácra és süttetem a hasam miközben a madárcsicsergést hallgatom. Meg jónéhány elmaradásom is pótolom. Persze, tuti, hogy nem mindent fogok majd megcsinálni, amire most azt gondolom, szeretném, ezért nem is tervezek.:) Csak cselekszem, szabadon, szívemből.