Egy választás....

....belülről.

Ahogy két kéz ujjai csúsznak egybe

ahogyan a múlt és a jövő elég és 

eggyé olvad a jelenben

választani szívemből.

 Egy Szívet.

Első Húsvétvasárnap

a vizet borrá változtattad
és még mennyi mindent tettél kedvemért
nem is tudtad talán
szavaink úgy áradtak öleltek körbe
mintha forrás buzgott volna kettőnk közt

most nincs szó

most itt benn meggörbül a tér
szótlanságunk testetlenné lett
a szétcsúszott idők fölött
a feltámadás ível át

Egy villanás

Lementünk egy lépcsőn, még csak nem is fogtuk egymás kezét. Elmentünk egy fiatal fiú mellett, aki nagy táskákkal körbebástyázva pénzt kéregetett útiköltségre. Elsőre nem. Amikor visszafelé vitt az utunk, egyszerre fordultunk meg a 4. lépcsőfoknál és léptünk vissza kezünkben pár forinttal. Még egymásra is nevettünk, hogy lám, Te is?:)

A fiú nagyon hálálkodott és mondta, mennyi hiányzik még.

Már nem foglalkoztam vele. Te még kételkedtél, hogy igazán utazásra kell én pedig azt mondtam, most már nem számít. Innentől nincs dolgom vele: az ő ügye. 

(később úgy emlékszem, már nem volt ott, de lehet, csak így szeretném.)

Ugyanaznap még egy áldást kaptam, egy olyan igazit, olyan valóságosat, visszatérő asszonykámtól, az életemre. Úgy éreztem, kettőnknek szól.

Így kezdődött...

"Az éberség a lélek önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenysége mindarra, ami lélek, tehetetlen vonzalma ahhoz, ami lélek, lágy odaadása mindennek, ami lélek, ellenállhatatlan kapcsolódása mindenhez, ami lélek. Ez az önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenység tehetetlen vonzalom, lágy odaadás, ellenállhatatlan kapcsolat a lélek iránt, ez a lélek ébersége, az igazi éberség, a szeretet. Ezért mondták a régiek, hogy a nagy és szép emberi élet nem az, amelyik tevékeny, hatalmas, erős, tudós, gazdag, hírneves, dicsőséges, hanem az, amelyik éber; az éberség pedig nem tudás, nem hatalom, nem erő, tevékenység, hanem szeretet. A lélekhez képest minden halvány, durva, minden nehéz, minden nem létező. A lélek az egyetlen valóság, az egyetlen szubsztancia, láthatatlan, megfoghatatlan, megjelölhetetlen, amiből ez az egész nagyvilág van, s aminek ez az egész nagyvilág csak káprázata. A lélek önmagában nem látható, meg nem fogható, meg nem érthető. Az egyetlen, amit a lélekről mondani lehet, közvetve, hogy milyen a lélek a lélek iránt. A lélek a lélek iránt éber. Ez az éberség érzékenység mindarra, ami lélek, és önkéntelen elutasítás mindarra, ami nem lélek, csak káprázat. Ami nem lélek, ami álom, ami nem valóság, ami nem létező, ami csak varázslat, ami elmúlik, ami változik, ami nem örök, az iránt a lélek közömbös, tehetetlen; s az a lelket nem is érti, nem látja, nem tudja, nem foghatja meg, nem érintheti. 

De a lélek a lélek iránt éber, vagyis érzékeny. Érzékeny a lélek lágyságára, fényére, engedékenységére, vonzalmára, tisztaságára, egyszerűségére, szépségére, nyugalmára. Ez a léleknek a lélek iránt való érzékenysége: a szeretet."

/Hamvas Béla/

Kiegészítés a lámpáshoz

Feltettem magamnak a kérdést: valójában mi az, amit szeretnék? Látni szeretnék és bölcsnek gondolni - talán jobb szó az érezni  - magamat  vagy inkább valami mást? 

Vagy inkább látszani szeretnék, nem elrejteni előled és senki elől, aki vagyok. Mert semmi nem enyém, vagy megfordítom: minden, amit a világban látok, észreveszek, az én vagyok: Te. Én vagyok Az, aki Téged érzékel, aki látni enged, aki kimond, aki megmutat vagy épp elrejt a bonyolultsága mögé. Tükröződsz bennem s ha az aggódáson túl magamba tekintek, ott talállak Téged: hát hogyan és miért akarnálak elrejteni? Hiszen, minden ami Vagyok, Általad van és minden ami szép, csak Veled szép. Ha nincs tükör, honnan láthatnám ilyennek vagy olyannak a világot? Tükör nélkül minden ami van, széthull darabokra, a fény elveszik a távolságban, az idő megrögzül és belefagy a pillanatba - aminek sem kezdete sem vége. 

Hát csak engedem, hogy legyél...legyél, aki Vagy.

A lámpás

Nem is egy, hanem sok. Amik folyamatosan, szinte naponta gyúltak körülöttem, hol ilyen, hol olyan színben tüntetve fel a világot. Volt, amikor én magam irányítottam a lámpám egy pontra, de valamiért mégsem láttam jól a színeket: túl erős volt, amit belülről vetítettem. Volt, hogy mások. Úgy látom most, mint ahogy az alkony érkeztével egyenként gyúlnak csillagok az égen, s mire az utolsó is kigyullad, végleg itt az éjszaka. De legalább nincsen senki becsapva. És senki nem mondja azt, hogy: "hajnal";  a lágyan sötétülő égre. 

Ez nem szerelem

a csoda nem akkor történik, amikor várom
nem akkor, amikor fejemet felemelem és felnézek az égre: kész vagyok
és még csak nem is akkor, amikor azt kívánom: legyen itt az ideje
és legkevésbé akkor, amikor csupa kék és csupa derű a világ
de még csak nem is akkor, amikor óvatoskodom és ezerszer mondok nemet
és nem éjszaka...amit annyira vártam
és nem úgy, hogy kérem és ő megsimogatja fejem:
tessék, itt van neked egy fehér hercegem
úszhatnál a tenger felől  is - hiszen olyan közel szinte látom már
milyen egyszerű lenne
de nem....
a csoda abban a pillanatban történik, amikor a földet megérintem
amikor tekintetem a száz éves rózsáimra vetem amikor kezemben egy fűszál
és én arra gondolok: ez volt az utolsó
akkor...akkor szakad át valami
és feltartóztathatatlanul
mint ki ezer éve vár, mint ki száz zsilipen jutott túl
áradsz bennem és csodálkozva nézem hogyan jutsz el ismeretlenül
minden elrejtett magam elől titkolt zugaimba és én nem szégyellem
hanem csak hagyom mert mást úgysem tehetek hiszen
minden amire lelek az én magam vagyok
s te átjársz mint itatóson a tinta
és minden gondolatommá sejtemmé leszel
én halkan suttogom magamnak az utolsó,
az ezeregyedik szót,
azt az egy "igen"-t

Fény

A törődés....tükröződés.

Hogy  láthassam a Fényt.

Idő Úr - válasz egy kommentre E. - nek

Akit Mi teremtünk.:)

Bár sokszor nem tudom, nem értem, mitől esik jól a felhőn átszűrődő lágy hajnali nap, jobban mint az éles fény....és azt sem tudom pontosan, mitől van, hogy amikor a Semmi van akkor újra és újra Rád találok a mélyben.

A Fájdalom jó:), ledönti a falakat, mélyre kell mennem, hogy láthassam, mindenen túl mindig ugyanaz  van és érzem, ahogy lehámlanak rétegek. Elérkezem egy ponthoz, amikor csak ez a Semmi van, ami színtelen és szagtalan, tiszta, mint a víz, gyöngyöző és hangtalan,  csöndes, mint a tengermély. Milyen jó ez az illattalanság, mint mikor születés előtt megreped a magzatburok, mint egy jel: valami közeledik.

Talán a titok, hogy engedem. Megengedem, hogy legyen, hogy hadd legyen - de már nincs értelme elválasztanom és nincs is kitől, mert úgy Vagy, mint Én és vagyok, Mint Te. Fürdöm a Szeretetedben s csak ezt szeretném - akkor is, amikor kinyitom a szemem.

Az Idő megold mindent, mondják. Emlékszem mindenre, emlékszem, hogy nem volt semmi, amit másképp tennék, talán olyan, amit most már nem tennék, olyan akadt. De hogy ezt láthassam, ahhoz kellett, hogy megéljem, megéljem, mert az is Én voltam. Ahogy  mindannyian mindig azok vagyunk, akik csak lenni bírunk és balgaság várni mást.:) Mindannyian úgy szeretünk és annyira, amennyire csak bírunk. A mérce is mi magunk vagyunk, nem várhatom, hogy aki a sivatagban élt, egyszerre a dzsungelbe vágyjon. 

Szóval emlékszem. Mindenre. Az Idő valóban gyógyít, s ha hagyom, ha megengedem neki, lágyan olvad Bennem. Köszönöm, hogy erre most figyelmeztettél E. és remélem, azóta Te is jobban érzed Magad.

Éj

szavaid ágyat vetnek
szívemnek benned
párnám a hangod

Ha már itt a tavasz

..akkor ezt sem hagyhatom ki.

Fiatal kollégámtól (pasi:)), betegségéből felgyógyulva megkérdezik:

 - Rendbe jöttél teljesen?

Elég ránézni az arcára, magáért beszél.

 - Igen, a "nyavalyámból" ki, de szereztem helyette másikat.

?

 - Szerelmes vagyok.

Először csak jót kacarászunk, de később megmagyarázza, hogy a dolog nem annyira kézenfekvő, mert ő először is pasi, a partnere pedig hónapokra és ezer km - rel távolra tőle.

:(

Hát szóval így.

 - Mit csináljak? - szinte esdve kérdi.

Halkan jegyzem meg, ezügyben neki kell cselekednie és megkeresni azt, akibe szerelmes lehet.:)

Kettőt egy csapásra:)

Nem legyekről van szó. Pasikról. És nem úgy, hanem csak úgy...könnyeden, a játék kedvéért. Úgyis napja van.

 Egész pontosan a szóban forgók buszsofőrök. Egyikükről már tettem is említést, korábban. Aki olyan kedveset, szépet mondott egy alkalommal, amikor a kérdésemre így válaszolt: "Önnek bárhol megállnék". A történet azóta is folytatódik, bár én már többször azt gondoltam, ennyi volt, szép volt. 

Történt a fenti eset után nem sokkal, hogy felszállván a buszra és megörülve a "kedves ismerősnek", kérdés után lehuppantam az első ülésre és az utat ( az előző élményen felbátorodva) végigbeszélgettem a buszsofőrrel. (aki ugyebár olyan udvarias volt:)) Szó, mi szó, kellemesen éreztem magam, derűsen beszélgettünk, mintha régi ismerősök lennénk. 

Néhány nappal később:

Elfoglalom a helyem és természetesen megkérdezem a kedves buszsofőrt (aki  bárhol megállt volna)

- Milyen volt az út V.- be?

Kicsit elgondolkozik, majd így szól: "ott nem én voltam, AZ a kollégám":). 

Akiről már azóta azt is tudom, hogy Gyula. De a Gyula nem ajánlkozott bárhol megállni, ő egyszerűen csak beszélgetett velem, ahogyan azóta is, ha alkalom adódik és minden alkalommal ugyanolyan kellemes a társalgás. Nos, ugyanígy elcseverészek a nekem bárhol megálló buszsofőrömmel is és valahányszor így szól: 

" az nem én vagyok, hanem a Gyula", a poén mindig ül. Eleinte még eljátszott gondolattal, hogy a kedvemért majd milyen színű ingben fog vezetni és arról felismerhetem .:)

Mostanra már kiismertem őket:), szóval pontosan tudom, mikor beszélgetek és miről a Gyulával és mikor a kollégával, aki azóta is megkérdezi, hogy a színháznál szállok - e le:)

Különösen kedves barátom a történetre így reagált:

"Látod, egy kor után teljesen mindegy, csak pasi legyen!":D