...folytatása (Katicinek)

http://bolyongo2.blogspot.hu/2014/10/a-mese.html?showComment=1414500854676#c3479911758369188058

  ...csukódott, azaz csukódott volna, ha a fának eszébe nem jutott volna valami. Valami, amire eddig sosem gondolt. Hogy egészen mostanáig csak olyanokat engedett a közelébe, akik "megérdemelték", akikről úgy ítélte, hogy nem fogják őt bántani és nem fognak visszaélni a barátságával. Vagyis ráébredt, hogy a szívében igazából a félelem az úr és diktál, kinek mennyit ad. De mi lesz, ha tévesen ítél? - hiszen most is ez történt. Ha az ajtót bezárom, kinek mutatom majd a kincseket? Ráadásul mit ér a virág, ha nincsen kinek nyílnia?És akkor egy merész gondolata támadt:
  - Hiéna!

 - Ha el akarsz menni, menj csak, nem tartóztatlak. De ha maradni akarnál, szívesen ajánlok valamit: maradj és őrizd a kertem. Te nyisd és Te csukd a kaput, amikor jónak látod, öntözd meg a virágokat, gyomláld ki a gazt, ültess bele új növényeket, fényesítsd a gyöngyöket és egy életen át gyönyörködhetsz bennük. Légy Te a kertem Őrzője!

Így történt, hogy a hiéna, aki az életét is odaadta volna a sok szépségért, ettől kezdve jó gazdája lett a kertnek és úgy vigyázott rá, mintha valóban az övé volna. 

Nyitotta a kaput a Fénynek, engedte, hogy gyerekek játszadozzanak benne, ha locsolni kellett a virágokat, bokrokat, meglocsolta.

De minden napnak volt egy órája, amikor csak ő volt a kertben és minden titkát megismerte. Csak ő. Mert csak neki mutatta meg igazi Önmagát a Fa. És jobb őrizője volt, mint korábban a Fa, aki magányában bizony nem mindig ítélt helyesen.

Szerelmedért

semmit nem tettem
csak éltem egy életet
szemedbe néztem

s csillagok útján indult
minden gondolat
mitől a ma holnapra vált

most úgy vagyok mint
partravetett hal ki tudja
elég egy - még egy - és még egy

lélegzet - tápláléka
szíve szakadatlan
hangtalan lüktetése

melynek ritmusa
súlyosabb mint a bánat
és súlyosabb mint az öröm

kéz nélkül rajzolja
arcodat s minden
üteme a Te neved

így érsz össze bennem
ahogy a Világ végén
Jó a Rosszal összeér

mikor elhallgat minden
mikor Egyszer  Végleg
a Tükörbe néz

Most

Mellém telepedett egyszer az árva Hold -  kinn a padon üldögéltem

s úgy lett társam, észre sem vettem. Mesélt, mint az öregek szoktak: nekem mondta

mégse figyelt rám, szóval inkább csak magának mesélt az Egyről, az örök szerelemről: az Egyetlenről (ki másról mesélhetne ő?) - a Napról.

Így mondta Ő: a Nap, míg én nem lettem könnyeivel telesírta az Éjszakát

úgy vágyta megosztani, ajándékozni Önmagát kereste mását tükörben, lélekben de sehogyan se lelte

mind csak torz tükörkép volt, csalóka képzet így a nagy bánattól - mikor senki nem látta

beleírt engem az Égbe: s én, mint szótlanná lett fájdalmának édes gyümölcse, úgy gömbölyödtem

a boldogságtól. Kerekedtem, kerekedtem amíg csak bírtam míg egyszer az öröm is elhallgatott bennem s  lásd: a hangtalanság elapaszt.

De mielőtt végleg beleolvadnék a semmibe újra és újra meglátogat az öröm

így dobogunk mi a Végtelennel: szívem az övére felel és kérdez újra kérdez

vagy - e még Szépem, Velem Egy vagy - e még ma is, most is?

S az Ő hangtalan válasza mindig ugyanaz: hiszen nem találnám éjjelem Nélküled

és Te sem találnád napodat, ha engem nem láthatnál.

Koppan a Csend

...és mégsem
Kimondhatatlan, hogy nem Vagy
hiszen jelen Vagy - az Ég Te Magad vagy
mint a lehulló levél színében tükröződik a nap
úgy vagy bennem, mint egy
fény-kötéltáncoslány - ki
szökkenve, hajladozva
sütögette kenyerét s ahogy
morzsáiért lehajol, csillan rajta a napsugár
pókhálófonálon villanó mosolyod
s mostanra a fonál elszakadt
egy felhő a napsugár útjába állt
de Ami Vagy, ami voltál, a Mosolyod - Itt maradt
Stalikának

A-ritmia a szívben

a Nap fénye nem más mint
láthatatlanná tevő varázsköpeny
a Hold is csak éjszaka mutatja magát
s kérkedik önzőn szerelmével
két tenyerében a Napot tartva
úgy húzza magához hogy más hozzá ne férjen
nappal kibetűzlek én: egy sárga színű "a" - val kezdem:
"a hajnal" épp jó lesz
legyen utána "b", mert barna a hangod
(nemcsak a szavaknak, a hangnak is színe van)
és sorolom egyenként a betűket
mint egy kisgyerek ki most tanul olvasni épp
s rájuk gyönyörödve nem akarja abbahagyni
így ébresztem álmaimat naponként újra
hogy amit az éjszakai szívverés ereimbe ír
életre keljen s indítom őket mindennap újra
bár elrejtem a világ elől mégis elárul egy rándulás
mikor a szó elindul ráncaim közül
elárul egy mozdulat mikor önkéntelen
lehajolok, mintha elbújni szeretnék
míg ízlelem a levest, mit készítettél
s cseppjeitől hatolsz belém
hogy ne legyen más soha ne legyen
csak ez az érzés ez a naponta új
gyökeret eresztő szemérmes elbújás
mert én Akkor és Ott szívedbe ültettem szívemet

Neked:)

A nap bölcsessége-i(?)

Naponta megyek el a ház előtt, mint most is és a nénit majdnem minden alkalommal kint találom. Most is. Két mankója mellette a földön, kezében kapa, de nem lehet tudni, hogy meddig tud így megállni. Legszívesebben feléje nyúlnék, hogy elkapjam, el ne essen,  hiszen messziről is látszik, erősen szédül. Aztán lassan, óvatosan földre teszi a kapáját és húz vele egyet. Tépkedi inkább csak a gazt kis kertecskéjéből, de húzza rendületlen. És naponta szépül kis kertje, csak egy kis darabon, de szépül, láthatóan. Tőle pár méterrel odébb egy idős bácsi, egyik kezében botját szorongatja, s ugyanazzal a kézzel egyben egy fűnyírót is húz - von. Nem túl nagy lendülettel, mégsem ereszti egyiket sem. Középtermetű kis fekete foltos kutyájuk sosem ugatott még meg. Ugyanabban a testtartásban fekszik szinte minden alkalommal. Ugyanolyan szelíden, mint kis öregjei...

Pár házzal odébb idős férfi és nő beszélget. 

Így a nő:

 - Majd lesz valahogy. Bárhogy lesz, úgy lesz. Ahogy a nóta is megmondja. - Igaz, kicsit kényszeredett a mosolya. - Nem tudunk rajta változtatni.

Férfi:

 - Igen, de az ember nem tehet róla, mégis gondolkodik.

Tegnap megetettem egy kutyust. Ki volt kötve, étlen - szomjan és megesett a szívem rajta. Utána a feléje nyújtott kezemet megnyalta. Ma ugyanez az állat morgott, amikor közelítettem, pedig szerettem volna remegő testét megnyugtatni....

...tavaszok, nyarak...

Varázs

Megvan annak a különös varázsa, hogy van egy város ebben az országban, ahol születtem, ahol éltem nem kevés évet, ahová jönni boldogság volt mindig és én büszke voltam érte. És én azt hittem....ismerem. Legalább is valamennyire. S most néhány napja jövök - megyek Veled a városban és környékén és olyan csodákat látok, olyan helyekre viszel, ahol azelőtt sosem jártam. Amikről nem is tudtam. Én, aki helybeli vagyok és úgy volt, megmutatom Neked a helyet, most itt állok leforrázva, mint aki nem is élt sosem itt és szinte semmit nem tudok városomról. 

Ma éppen sportmúzeumban jártunk. Mennyi siker született ebben a városban, milyen élet, milyen pezsgés van itt, amiről eddig sejtelmem sem volt.

Ez itt természetesen nem a sportmúzeum. :)

Ideje volt, hogy megérkezzél...

A fejlődés útja

Oké, rendben, megértem én, kicsit nagyképű a cím, de mégis...megtanultam például 10 cm átmérőjű, fületlen fémtárolóedénykében rántást készíteni. Igaz, aggódtam kissé, baja ne essék, de nem. Vagy, idézhetnék is:

- Szeretek a hegyre felfelé menni. 

És még fokozhatnám is:

- Szeretek a hegyre felfelé menni, tömött szatyrokkal, 40 fokban.:)

Tudom, ezek apró kis lépések. De azok (is) fontosak. Nagyon fontosak! 

Vagy megtanultam például azt is, hogy sohasem az a szép, ami látszik, hanem ami "alatta" van. Mondhatnám, asszimiláció. Hova és meddig....

Kell a cél de kell az út is. Azt mondják, ha cél van, út is van odavezető. Az út nem mindig látszik, csak azt érzem, úton vagyok és ez pont elég, és ez pont így jó.

A mai nap mérlege

Gyors egymásutánban sikerült mindkettőnknek összetörnie egyet - egyet a vadiúj, saját szerzeményű "meseszép" vizespoharainkból. Viszont kivágtunk egy hatalmas:) fát a ház előtt, s azóta az utcáról látható a ház homlokzata. Szóval szép lett. És lenyírta a füvet. Tényleg szép! Na....mert munka van itt kérem!

Érintés

elnémulsz bennem olykor...
és én egyszerre vagyok a Nő és a Férfi
ahogy voltunk valaha a magzatburokban
vagyok, mint a Vándor ki már
nem számolja jó ideje, hány hálót szőtt
benne az Emlékezet s hányat tépett szét
elindul felém ilyenkor a föld és az ég
indulnak felém a Nap, a Hold és a csillagok
egybeérnek földek és tengerek
s nem érint meg a sötétség s a mélység
csak egyetlen szó jut el...a Hajnalé
mikor halk madárhang s lágy szellő
képzeli , hogy ő bírja munkára a napot
s elhiszi vele kezdődik a Lét
túlcsordulsz bennem hogy én semmivé legyek
de ez is csak képzelet mert
egyedül valóság az Első Pillanat
amikor az Isten ujjával megérintett
s így szólt: Legyél....

Más idő és más tér

Az a Rózsalugas....

Egy betérő két gyönyörűen faragott oszlop tövében, hol ha megérkezel, nem érnek el kinti zajok, ahol ha szemed útjára engeded, Tiéd a Világnak minden csodája, pedig csak néhány rózsabokrot és a tetőt tartó fehérre meszelt oszlopokat látod.

Elképzeltem, de mert újra és újra látom, írnom kell róla. Mert becsukom a szemem (sőt, már becsuknom sem kell) és mindig ugyanúgy, mindig ugyanaz a kép vetül elém. Érthetetlen, logikátlan módon mindig Az az egy, egy rózsalugas látványa. 

Beléptél és abban a pillanatban értelmét veszti minden okoskodás, csak egyet érzel biztosan, egyetlen biztos tudásod van: hogy a Világ szép és benne lenni jó. Kérdés és kétely nélkül. 

Tehát belépsz...kezdjük innen újra el. És ahogy egy szellő érinti a fákat, úgy érint meg Téged is ez a csend, ez a bizonyosság. Egy asszony fogad és kérdés nélkül eléd tesz egy pohár vizet. Lassan kortyolod, ahogy az Élet is akkor válik széppé, amikor habzsolás nélkül éled, a vég ismeretlensége is barátságossá lesz és minden cseppben érzed a mindig más és mindig ugyanazt a végtelenséget, aminek része vagy és ami Veled teljes.

Előkerül a ház ura, aki udvariasan megkérdi, mit szeretnél s kis idő múltával tálcán hoz eléd két pohár bort és néhány szelet zsíros kenyeret, hogy aztán melléd telepedve megvitathassátok az Élet nagy kérdéseit. Jólesik a társasága, időnként mondtok egy - egy bölcsességet, de talán a szó is csak a forma miatt kell, mert mindketten tudjátok, hogy ez a hely, ennek emléke most már örökre összeköt Titeket.

Szemed néha rajta felejted az asszonyon, aki közben a rózsák között jön - megy és minden vendégnek ugyanazzal a mosollyal kínál kedvesen valami helyben fogyaszthatót. Nehezen tudnád megállapítani a korát. Egy fiatal pár érkezik, izzadtak, porosak...és szerelmesek. Ma még. Talán holnap már más kezét szorongatják de most és itt egymással élik meg a Teljességet és még hiszik is, hogy ennek vége nem lehet. Aztán az asszony egy kisgyerekes anyuka elé tesz két tányérban egy szendvics egy - egy felét, mert a gyerkőcök nem eszik meg az egészet, csak felet kérnek.

Kávé sosem esett még ennyire jól. Amikor a nő asztalodhoz lép, a férfi keze önkéntelen párja vállára téved. S nem tudod magadban elfojtani a kérdést:

- Hogyan született ez a hely?

A nő szeme messze réved, arcán titokzatos mosoly  jelenik meg és csak ennyi felel:

- Hosszú volt az út Idáig....

Az Út, ahol a rózsalugas egybeér a Lelkemmel.

Gyerekkoromban még ismertem a mondást

A sok nevetéstől be lehet pisilni....

(Több mint) egy hete

Csak Ő. Vagy majdnem. 

Semmi nem lehet más, mint Én. 

Úgy árad, ölel körbe a Szeretet, hogy időnként megkérdezem: és én? Elkap egy Pillanat és újra és újra rácsodálkozom: az Ég most is, igen: MOST is szeret. És zavartan kérdezem: én hogyan szeresselek? Aztán halkan szól bennem egy hang: semmit nem kell tenned. Semmi másra nincsen szükség: csak hagyd, csak engedd. 

Hitetlenségem tán magamnak a legnagyobb teher, a legnehezebben megbocsátható.

Jelentem: mindenünk van:)

Van ágyunk is, ha aludni szeretne bárki, van asztalunk, van tányérunk, székünk, kanál:) és hely, ahol láng gyullad, hogy főzhessek. És még egy talpalatnyi hely is, ahol esténként a csillagokra bámulhatunk. Semmi nem tulajdonunk, de az örökkévalónak érzett egymásra rakódó pillanatokban mégis mi birtokoljuk. Mohóság nélkül, ahogy a júliusi virágok sem ontanak vad színeket csak szelíd lilákat, halvány sárgát és fehéret...tisztát. Mintha egy kismadár építené és hordaná a sasnak a másfél mázsás fészekhez az apró kis ágakat, fűszálakat. S közben megpihen néha egyiken, ringatózik, majd repül tovább. Mert repülnie rendeltetett.

Keressük...

"én" válasza, spontánul és gyorsan (ergo: meggondolás nélkül:)): keressük és újra és újra létrehozzuk, amíg a sok fájdalom annyira  össze nem tör és a folytonos veszteség/mulandóság érzése annyira átjár, hogy két lehetőség marad: fásultam várom a véget (közben próbálom túlélni) vagy elhiszem:), hogy van egy "hely", ahol létezik a Teljesség, a hiánytalanság és ennek reményében képes vagyok felülemelkedni, kívül maradni evilág történésein, magamon....

sem a tücsök sem a hangya nem merne fogadást kötni

hisz mindkettőjük tudja az Öröklét sem így sem úgy nem megváltható

benne van az minden csepp lekvárban mit nyelveddel ízlelsz

benne van minden dallamban amit dúdolni kezdesz

s benne van lassan fogyó hangtalan érintésedben

ahogy éjszaka a forrás is csordogál elapadhatatlan

mégis látatlanul megtölti a korsót - szívem kelyhét

s benne a kétségbeesésben a félelemben mikor

lelked szól, csak egyet...egyetlenegyet, mindig ugyanazt:

szeretlek

6 kanál és 6 tányér

Mint stafírung.:) És nekem erről is csak az jut eszembe, hogy ezzel már lehet vendégeket is fogadni!:) A többi meg majd csak meglesz hozzá valahogy!

Ó, én úgy nem bánnám már!

akár egy léghajóban is

mit felhőre akasztott játékos

kedvében a szél s árnyékába

sodort hogy észrevétlenek

maradjunk ne láthasson 

senki csak Az, Kinek szeme

a Lélekben van s teremtő

tenyerén egy szívet nyújt felénk

s ha hajónk lépteinktől 

billegni kezdene szavaid

s az a szív lenne nehezék

Tökéletesen

...megszedett meggyfa. NEM létezik!:D

..... helyett:)

Ez egy gondolatsor folytatása. És vagy igaz, vagy nem. Hiszen arra is mostanában ébredek rá, hogy egyáltalán nem igaz az, amit én igaznak gondoltam eddig.:) Legalábbis néhány dologban megtéveszthetetlennek, de minimum tótumfaktumnak képzeltem magam. Például olyanokat (is) gondoltam magamról, hogy nincsen olyan helyzet, amit én szeretet/emm/tel meg ne tudnék oldani. Milyen furcsa szembesülni vele, hogy ha megengedem magamban az érzést, épp attól sérülékennyé is leszek és egyszeriben elfelejtem az összes tudást. Mert benne vagyok....és belülről minden más. Mint ahogy kívülről is minden más. Miközben tudom, igazából nincsen kívül és belül, egyetlen egy van: Én vagyok Benned és Te bennem. S ha különállónak érzem e kettőt, annak oka a múltamban, meg nem válaszolt kérdéseimben, meg nem tanult "leckéimben" van. Korábban úgy képzeltem, a te helyedbe kell képzelnem magam, de így  ugyanannyiszor választottam el magamat Tőled és Téged Magamtól. Nem kell. (nem is lehet....).

Szóval a nehéznek érzékelt pillanat nem más, mint lehetőség közelebb kerülni Hozzád, falakat meglátni magamban és ráébredni, hogy valójában nincs szükség rájuk. Az elválasztottságot megtapasztalni azt jelenti, mint megérteni, mi az, ami eddig akadályozott, hogy Ott legyek. Lehetőség, lehetőség és újra csak lehetőség elszakadni attól, akit énnek képzelek, hogy átlátszó legyek, hogy érezzem: Mindez Te Vagy. Mi vagyunk. Most. Ebben a Pillanatban.

Hálás üdvözletem.:)

Tamás

"Mikor évek múlva ezeket visszahallom, akkor bepöccenek, mert én nem borért éneklek, hanem azért, mert énekelni akarok. Franc essen ebbe a rohadt anyagias világba, mert ez is csak egy ilyen világban jut az ember eszébe. Elszoktunk a táltosainktól, nincs már garabonciásunk, nincs  szent emberünk, erkölcsünk, csak azt nézzük, ki mennyit kap. Nagyképű mondat, tudom, de talán azoknak vagyok távoli rokona, akik még jó hírrel, tisztességgel járták a világot. Hülye vagy, Tamás, mondták, hogy nem kéred meg az áradat. Mi az én áram? A dalnak nincs ára. Az énekest az ég madarainak kellene etetni, ők kellene, hogy tartsák, de ha ez nem tud megtörténni, akkor az emberek adjanak neki. Annyit, amennyit jó neki. És aki még ezt is megcsócsálja vagy szájára veszi, az alantas ember, ennek az új világnak a semmirevaló embere."

Így szeretlek

mert nincsen idő
de van valami szónál és tettnél
erősebb kötelék
amit észre sem veszek csak
egyszerűen tudom hogy van
mert mindig is volt és örökké lesz
ahogy a gyerek nem ébreszti a napot
csak örül és kimegy a fényre
ha ideje van
aztán mire évei száma megnő
egyszercsak kimondja:
milyen szép a hajnal!
és:  milyen szép az este is!
amikor nappalok  múltával
árnyéka beleolvad az ismeretlenbe
s magával viszi kézenfogva a napot
át...át az időtlenségbe

Alkonyi hajnal

felhőrésen át szürkéből kékre vált
a világ s nyárszemével néz  a Nap
egy pillanatfelvétel kiszakítva az Időből
hajnali derengésnek látszó alkonyi búcsú

két felhőcsík hogy úszik egymással...
véletlen ez is vagy célja van?
esteledő életemben egynek tűnő kettősség
ne hidd hogy én álmodlak vagy te engemet,
ha magad szabadnak hiszed az is tévedés:
ahogy anya álmodja gyermekét
a szemedbe nézve csak Őt láthatom.

Tegnapi viharomtól tisztulni látszó egemen
kereshetek - e még tiszta szép jelet?

Stílus

Optimizmus - teszt

Képtelenség. Teljesen irreális 21 perc alatt átérni és még vonatjegyet is venni. Magamban egy pillanat alatt eldöntöttem, teljesen reménytelen, nincs értelme rohanni, átgázolni embereken, az élet így is úgy is ugyanaz, a vég is megtalál, bárhol legyek, nincs értelme rohanni. Ez mégsem erről szólt. Azt mondtad: "Megcsinálod." És innentől nem volt választás, mennem kellett, futni, igyekezni, ahogy csak tudok, két mozgólépcsőn végig felfelé, anélkül, hogy bárkin átgázolnék, a pénztárnál előre kéredzkedni...és nem kellett biztatni, nógatni mert 200 km - ről is éreztem a bizalmadat....és a vonat abban a pillanatban indult el, amikor a lábam a lépcsőjére tettem. Először játéknak ajánlottam, teszteljük le...a nem is tudom mit. De onnan kezdve, hogy kimondtad a szót, már nem rólam volt szó. Az én lábam futott, de semmi másra nem vágytam, mint hogy igazzá legyen a hited. Elképzelni sem tudtam, hogy én okozzak fájdalmat azzal, hogy csalódnod kelljen....A Te hited és az én lábam. És elértem.:) 

Mulandóságom

fagyott húsomból cafatokat metsz a perc

a kegyetlen idő kése

szétesett darabjaim hangodtól életre kelnek

s olvadni kezd bennük a megdermedt csend

a szótlanná vált élet

lassan egy darabbá leszek egy másik énné, Mi-vé

s az éledő sejtjeim közt

kocsonyásodni kezd 

egy álom

Sem aranyból, sem kőből

Időtlenné lettem. Hazugság volna azt állítani, nincs bennem félelem. Átéltem már nemegyszer, blogom, még ha csonkulva is, de tanúja nem egy helykereső próbálkozásomnak. Utolsó. Ezt az egyet szeretném biztosan. Bár ide is úgy jöttem, nem akarok már tovább menni, vége van a vándorlásnak, szerettem volna, ha ez a hely lehet az, ahonnan - ha élek addig - már nem kell tovább mennem. Most úgy tűnik, még egyszer nagy levegőt kell vennem és ha élni, megélni szeretnék valamiből, akkor neki kell vágnom. Amíg a lakás ajtaján kilépek, még remeg a lábam, tele vagyok bizonytalansággal. Aztán, amikor kapcsolatba kerülök, amikor szemekbe nézek, mindig elönt a bátorság. Éreztetek már ilyet?:) Mintha a tekintetekben valami titkos erő lakozna. Hányszor megtapasztaltam már, olyan ismerős az érzés. És ez egyszerre szabadság is. Megszabadulás a félelmeimtől, a kényszertől, hogy bizonyosságot "akarok", hogy tervezni szeretnék. 

Mintha most adnék számot a "leckéből", amit ezerszer idéztem magamnak, magam előtt, talán tét nélkül. De most először tétje van a dolognak. Legalábbis azt képzelem. Aztán ha jobban belegondolok, újra csak rá kell ébrednem, egyetlen bizonyosság van és minden egyéb képzelet: bizonyosság, hogy az Ég szeret.:) 

(a címhez:):  mert minden valóság szétfoszlik egyszer valódi önmagává: anyagtalan Szeretetté)

Lélegeztetőkészülék

szavainkból szőttük
szerelmes szép otthonunk
szívedbe hazajárok

Mégis kell a zene:)

Maradok -

Fent és lenn, pedig valójában nem voltam máshol és még csak történni sem történt semmi (vagy majdnem). A bizonyosság, hogy minden, amire vágyom, itt van bennem és ehhez semmi másra nincsen szükségem, mint újra és újra belenézni a tükreimbe. Na jó, választhatok, kinek a "szemében" keresem  magamat, mégis a választásnál talán még fontosabb a hit, az a meggyőződés, hogy nincs szükségem a félelemre, semmilyen ragaszkodásra nincsen szükségem és az Élet mindig pont azokat a labdákat dobja felém, amit elkapni képes vagyok és még örömöm is lehet benne. Szóval valójában semmi nem történt, mint éltem a "jelent", átéltem az életem és közben átéltem érzéseket és hagytam, hadd áramoljanak át rajtam a gondolatok. És hogy mindeközben végig tudhattam, nem vagyok magam, ez volt az Ajándék, az Élettől kapott gyémánt, aminek csillogása átlátszik szép üveggel bástyázott szíveden.

Estéből éjszaka

szótlanul ölelt a csend.....

meleg hangodból
szőtt puha fészekbe
rejtőzött a hold

s vele árnyéka is eltűnt
egy fa lombja közt
a nappal cserélte épp

ruháját vágyszínűre
elbújva a szürkeségbe
lámpása arcom

guruló cseppek
torkomon a szavaid
mindegyik egy vízcsepp

szomjamat oltani jók
mint áttetsző vértestek
csordogálnak bennem

aki forrásra talált
csak iszik mert  az edény
törékenységét ismeri

így innám...át az életem


Ui.: gyertyafény vagy csillagok?, tengerpart vagy hegy?, arany vagy EZÜST:)

Rózsanyílás

első kukucska

óvatoskodás

nekibátorodás

világracsodálkozás

kiderül: mivégre?

Azt állítom...

....már rutinom van benne.:) Ma még csak kettő ment el, de ki tudja mennyit kell még, hogy munkám legyen. Mégis, ez most valahogy más. Nemcsak magamért teszem és soha ennyire nem éreztem a támogatást. Az égtől (is). Szabadnak és könnyűnek érzem a lelkem mindentől,  mindent Rá bíztam.

Kávém a tornácon

Kilátásom reggeli kávézás közben

Kiültem a szürkeségbe és belefeledkeztem a csodákba. A szélben hajlongó hatalmas fenyőfa ágait csodáltam, meg a rózsatöveimet, amik kapálás után olyan hálásan nyújtózkodnak az ég felé. Minden az ég felé....tör. Gyökeret ereszt, de az esőért nyújtózik, mikor az ég arcon csókolja vele. Együtt hajol a széllel, mintha egy kéz érintené és simogatná: jó vagy így, szép vagy nekem. Az ég és a föld találkozik ilyenkor bennem. Úgy érzem, én vagyok az évről évre egyre növő ágaival hajlongó fenyőfa, de én vagyok a rózsatő is...meg a közelemben leszálló kis cinke. Vagy a rigó, amelyik úgy ereszti ki hangját ezen a szürke reggelen, mint kinek nincsen sem mára sem holnapra gondja, csak egy, egyetlen pillanata az élet, ez itt és most, amikor mintha füttyével háláját fejezné ki, hogy része lehet benne.

Ezer éve

felhők réseibe bújtam és léghajóban ringatóztam  

míg harmatot hullatott az ezüstszínű nap szemébe néztem

dzsungel fölött repültem majd hegytetőre ültem

máskor  bozótvágó késsel vagdalkóztam 

 helyette csak jégvirágot  markoltam - s észre sem vettem

az Eiffel - torony tetején és  hullámvasúton

eggyé váltam a holddal fa odvában is kucorogtam

akartam hogy megleljelek minden zugba bekukkoltam

a tengerben megfürödtem remélve hogy lemossa rólam vágyamat

hiába

mindenütt és mindenhol csak Utánad vágytam

kimondatlan maradtál mert tétova és hangtalan volt szavam

....

úgy jöttél ahogy festő képén formálódik egy alak

ecset nélkül szavaidtól színesült a vászon

üveglényeden át  mint eső után az ég

de nem volt benned semmi újdonság

hisz mindig is itt voltál láthatatlan

minden szó minden érintés minden hangsúly 

ezer éve bennem szólt már

én téged soha meg nem szerethettelek 

mert úgy vagy bennem mint a léleknek a levegő

amin át repülni vágy míg bír míg él

Fel kellett ébrednem

Délutáni hangulat

Amikor hetek óta erre a napra vártam, fejemben megjelent egy kép: délig:) alszom és kényelmesen, kellemesen töltöm a napom. Kipihenem a sok hajnali ébredést, a rövid éjszakákat. Nem így történt. Úgy pattant ki hajnalban a szemem, mint aki semmi másra nem várt, csak erre a napra, hogy hasznosan tölthessem. Egy darabig még vártam a kávéra (persze, hiába:)), majd kibújtam az ágyból és gyönyörködtem a napban. Ő hívott. Miatta ébredtem tiszta fejjel és tele szívvel. Millió feladatot találtam  ki magamnak de azt is biztosan tudom: így ébredni csoda. Magam döntök, mi az, aminek az időmet szentelem. Pl. beszélgetek majd a fiaimmal. Meg kiülök a tornácra és süttetem a hasam miközben a madárcsicsergést hallgatom. Meg jónéhány elmaradásom is pótolom. Persze, tuti, hogy nem mindent fogok majd megcsinálni, amire most azt gondolom, szeretném, ezért nem is tervezek.:) Csak cselekszem, szabadon, szívemből.

Egy választás....

....belülről.

Ahogy két kéz ujjai csúsznak egybe

ahogyan a múlt és a jövő elég és 

eggyé olvad a jelenben

választani szívemből.

 Egy Szívet.

Első Húsvétvasárnap

a vizet borrá változtattad
és még mennyi mindent tettél kedvemért
nem is tudtad talán
szavaink úgy áradtak öleltek körbe
mintha forrás buzgott volna kettőnk közt

most nincs szó

most itt benn meggörbül a tér
szótlanságunk testetlenné lett
a szétcsúszott idők fölött
a feltámadás ível át

Egy villanás

Lementünk egy lépcsőn, még csak nem is fogtuk egymás kezét. Elmentünk egy fiatal fiú mellett, aki nagy táskákkal körbebástyázva pénzt kéregetett útiköltségre. Elsőre nem. Amikor visszafelé vitt az utunk, egyszerre fordultunk meg a 4. lépcsőfoknál és léptünk vissza kezünkben pár forinttal. Még egymásra is nevettünk, hogy lám, Te is?:)

A fiú nagyon hálálkodott és mondta, mennyi hiányzik még.

Már nem foglalkoztam vele. Te még kételkedtél, hogy igazán utazásra kell én pedig azt mondtam, most már nem számít. Innentől nincs dolgom vele: az ő ügye. 

(később úgy emlékszem, már nem volt ott, de lehet, csak így szeretném.)

Ugyanaznap még egy áldást kaptam, egy olyan igazit, olyan valóságosat, visszatérő asszonykámtól, az életemre. Úgy éreztem, kettőnknek szól.

Így kezdődött...

"Az éberség a lélek önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenysége mindarra, ami lélek, tehetetlen vonzalma ahhoz, ami lélek, lágy odaadása mindennek, ami lélek, ellenállhatatlan kapcsolódása mindenhez, ami lélek. Ez az önkéntelen és legyőzhetetlen érzékenység tehetetlen vonzalom, lágy odaadás, ellenállhatatlan kapcsolat a lélek iránt, ez a lélek ébersége, az igazi éberség, a szeretet. Ezért mondták a régiek, hogy a nagy és szép emberi élet nem az, amelyik tevékeny, hatalmas, erős, tudós, gazdag, hírneves, dicsőséges, hanem az, amelyik éber; az éberség pedig nem tudás, nem hatalom, nem erő, tevékenység, hanem szeretet. A lélekhez képest minden halvány, durva, minden nehéz, minden nem létező. A lélek az egyetlen valóság, az egyetlen szubsztancia, láthatatlan, megfoghatatlan, megjelölhetetlen, amiből ez az egész nagyvilág van, s aminek ez az egész nagyvilág csak káprázata. A lélek önmagában nem látható, meg nem fogható, meg nem érthető. Az egyetlen, amit a lélekről mondani lehet, közvetve, hogy milyen a lélek a lélek iránt. A lélek a lélek iránt éber. Ez az éberség érzékenység mindarra, ami lélek, és önkéntelen elutasítás mindarra, ami nem lélek, csak káprázat. Ami nem lélek, ami álom, ami nem valóság, ami nem létező, ami csak varázslat, ami elmúlik, ami változik, ami nem örök, az iránt a lélek közömbös, tehetetlen; s az a lelket nem is érti, nem látja, nem tudja, nem foghatja meg, nem érintheti. 

De a lélek a lélek iránt éber, vagyis érzékeny. Érzékeny a lélek lágyságára, fényére, engedékenységére, vonzalmára, tisztaságára, egyszerűségére, szépségére, nyugalmára. Ez a léleknek a lélek iránt való érzékenysége: a szeretet."

/Hamvas Béla/

Kiegészítés a lámpáshoz

Feltettem magamnak a kérdést: valójában mi az, amit szeretnék? Látni szeretnék és bölcsnek gondolni - talán jobb szó az érezni  - magamat  vagy inkább valami mást? 

Vagy inkább látszani szeretnék, nem elrejteni előled és senki elől, aki vagyok. Mert semmi nem enyém, vagy megfordítom: minden, amit a világban látok, észreveszek, az én vagyok: Te. Én vagyok Az, aki Téged érzékel, aki látni enged, aki kimond, aki megmutat vagy épp elrejt a bonyolultsága mögé. Tükröződsz bennem s ha az aggódáson túl magamba tekintek, ott talállak Téged: hát hogyan és miért akarnálak elrejteni? Hiszen, minden ami Vagyok, Általad van és minden ami szép, csak Veled szép. Ha nincs tükör, honnan láthatnám ilyennek vagy olyannak a világot? Tükör nélkül minden ami van, széthull darabokra, a fény elveszik a távolságban, az idő megrögzül és belefagy a pillanatba - aminek sem kezdete sem vége. 

Hát csak engedem, hogy legyél...legyél, aki Vagy.

A lámpás

Nem is egy, hanem sok. Amik folyamatosan, szinte naponta gyúltak körülöttem, hol ilyen, hol olyan színben tüntetve fel a világot. Volt, amikor én magam irányítottam a lámpám egy pontra, de valamiért mégsem láttam jól a színeket: túl erős volt, amit belülről vetítettem. Volt, hogy mások. Úgy látom most, mint ahogy az alkony érkeztével egyenként gyúlnak csillagok az égen, s mire az utolsó is kigyullad, végleg itt az éjszaka. De legalább nincsen senki becsapva. És senki nem mondja azt, hogy: "hajnal";  a lágyan sötétülő égre. 

Ez nem szerelem

a csoda nem akkor történik, amikor várom
nem akkor, amikor fejemet felemelem és felnézek az égre: kész vagyok
és még csak nem is akkor, amikor azt kívánom: legyen itt az ideje
és legkevésbé akkor, amikor csupa kék és csupa derű a világ
de még csak nem is akkor, amikor óvatoskodom és ezerszer mondok nemet
és nem éjszaka...amit annyira vártam
és nem úgy, hogy kérem és ő megsimogatja fejem:
tessék, itt van neked egy fehér hercegem
úszhatnál a tenger felől  is - hiszen olyan közel szinte látom már
milyen egyszerű lenne
de nem....
a csoda abban a pillanatban történik, amikor a földet megérintem
amikor tekintetem a száz éves rózsáimra vetem amikor kezemben egy fűszál
és én arra gondolok: ez volt az utolsó
akkor...akkor szakad át valami
és feltartóztathatatlanul
mint ki ezer éve vár, mint ki száz zsilipen jutott túl
áradsz bennem és csodálkozva nézem hogyan jutsz el ismeretlenül
minden elrejtett magam elől titkolt zugaimba és én nem szégyellem
hanem csak hagyom mert mást úgysem tehetek hiszen
minden amire lelek az én magam vagyok
s te átjársz mint itatóson a tinta
és minden gondolatommá sejtemmé leszel
én halkan suttogom magamnak az utolsó,
az ezeregyedik szót,
azt az egy "igen"-t

Fény

A törődés....tükröződés.

Hogy  láthassam a Fényt.

Idő Úr - válasz egy kommentre E. - nek

Akit Mi teremtünk.:)

Bár sokszor nem tudom, nem értem, mitől esik jól a felhőn átszűrődő lágy hajnali nap, jobban mint az éles fény....és azt sem tudom pontosan, mitől van, hogy amikor a Semmi van akkor újra és újra Rád találok a mélyben.

A Fájdalom jó:), ledönti a falakat, mélyre kell mennem, hogy láthassam, mindenen túl mindig ugyanaz  van és érzem, ahogy lehámlanak rétegek. Elérkezem egy ponthoz, amikor csak ez a Semmi van, ami színtelen és szagtalan, tiszta, mint a víz, gyöngyöző és hangtalan,  csöndes, mint a tengermély. Milyen jó ez az illattalanság, mint mikor születés előtt megreped a magzatburok, mint egy jel: valami közeledik.

Talán a titok, hogy engedem. Megengedem, hogy legyen, hogy hadd legyen - de már nincs értelme elválasztanom és nincs is kitől, mert úgy Vagy, mint Én és vagyok, Mint Te. Fürdöm a Szeretetedben s csak ezt szeretném - akkor is, amikor kinyitom a szemem.

Az Idő megold mindent, mondják. Emlékszem mindenre, emlékszem, hogy nem volt semmi, amit másképp tennék, talán olyan, amit most már nem tennék, olyan akadt. De hogy ezt láthassam, ahhoz kellett, hogy megéljem, megéljem, mert az is Én voltam. Ahogy  mindannyian mindig azok vagyunk, akik csak lenni bírunk és balgaság várni mást.:) Mindannyian úgy szeretünk és annyira, amennyire csak bírunk. A mérce is mi magunk vagyunk, nem várhatom, hogy aki a sivatagban élt, egyszerre a dzsungelbe vágyjon. 

Szóval emlékszem. Mindenre. Az Idő valóban gyógyít, s ha hagyom, ha megengedem neki, lágyan olvad Bennem. Köszönöm, hogy erre most figyelmeztettél E. és remélem, azóta Te is jobban érzed Magad.

Éj

szavaid ágyat vetnek
szívemnek benned
párnám a hangod

Ha már itt a tavasz

..akkor ezt sem hagyhatom ki.

Fiatal kollégámtól (pasi:)), betegségéből felgyógyulva megkérdezik:

 - Rendbe jöttél teljesen?

Elég ránézni az arcára, magáért beszél.

 - Igen, a "nyavalyámból" ki, de szereztem helyette másikat.

?

 - Szerelmes vagyok.

Először csak jót kacarászunk, de később megmagyarázza, hogy a dolog nem annyira kézenfekvő, mert ő először is pasi, a partnere pedig hónapokra és ezer km - rel távolra tőle.

:(

Hát szóval így.

 - Mit csináljak? - szinte esdve kérdi.

Halkan jegyzem meg, ezügyben neki kell cselekednie és megkeresni azt, akibe szerelmes lehet.:)

Kettőt egy csapásra:)

Nem legyekről van szó. Pasikról. És nem úgy, hanem csak úgy...könnyeden, a játék kedvéért. Úgyis napja van.

 Egész pontosan a szóban forgók buszsofőrök. Egyikükről már tettem is említést, korábban. Aki olyan kedveset, szépet mondott egy alkalommal, amikor a kérdésemre így válaszolt: "Önnek bárhol megállnék". A történet azóta is folytatódik, bár én már többször azt gondoltam, ennyi volt, szép volt. 

Történt a fenti eset után nem sokkal, hogy felszállván a buszra és megörülve a "kedves ismerősnek", kérdés után lehuppantam az első ülésre és az utat ( az előző élményen felbátorodva) végigbeszélgettem a buszsofőrrel. (aki ugyebár olyan udvarias volt:)) Szó, mi szó, kellemesen éreztem magam, derűsen beszélgettünk, mintha régi ismerősök lennénk. 

Néhány nappal később:

Elfoglalom a helyem és természetesen megkérdezem a kedves buszsofőrt (aki  bárhol megállt volna)

- Milyen volt az út V.- be?

Kicsit elgondolkozik, majd így szól: "ott nem én voltam, AZ a kollégám":). 

Akiről már azóta azt is tudom, hogy Gyula. De a Gyula nem ajánlkozott bárhol megállni, ő egyszerűen csak beszélgetett velem, ahogyan azóta is, ha alkalom adódik és minden alkalommal ugyanolyan kellemes a társalgás. Nos, ugyanígy elcseverészek a nekem bárhol megálló buszsofőrömmel is és valahányszor így szól: 

" az nem én vagyok, hanem a Gyula", a poén mindig ül. Eleinte még eljátszott gondolattal, hogy a kedvemért majd milyen színű ingben fog vezetni és arról felismerhetem .:)

Mostanra már kiismertem őket:), szóval pontosan tudom, mikor beszélgetek és miről a Gyulával és mikor a kollégával, aki azóta is megkérdezi, hogy a színháznál szállok - e le:)

Különösen kedves barátom a történetre így reagált:

"Látod, egy kor után teljesen mindegy, csak pasi legyen!":D

Napok jönnek - mennek

csak a hold marad árván
és vakon reménykedve
cserélgeti ruháját

Az emlékezet

 

az emlékezet

törékenysége virágot

növesztett a köveken

A valóság luftballonjára festegetek szépet, színeset, mindig újat, mert az idő újra és újra lemossa az álmokat róla. Nem tehetem le az ecsetet, mert szívem még lüktet, az agyam még kattog, karomban még egy mozdulat, egyetlen egy, amiért elindultam s a kezem itt a levegőben....

Számon a szó, kimondani, nevén nevezni a láthatatlant. Az ismeretlent, akit nem láttam, nem hallottam mégis egy rezgés, egy rezdülés, egy ritmus, mit egyszerre hallunk, anélkül, hogy szólnánk; egy szó, mit egyszerre mondunk ki, mert egyszer, egyetlen egyszer ki kell mondani; egy szín, mit együtt festünk az Égre, mert kis házunk fölött ugyanazt képzeljük el. 

Mindezt ajándékba kaptam.  Bár néha nehéz a súly, néha elfárad a kéz, néha repedezik itt - ott, de mert kaptam, vissza nem utasítom. Mert van itt valami számomra, amit még nem vettem észre és meg kell tanulnom értékelni. 

Gyógyulás:)

Bírod - e szívem, bírod - e még?

mielőtt földet ér a napsugár
darabokra esik szét s cseppekben hull
bennem gurgulászik az eső
s mint kristálygömbök tört szilánkja
ereimbe váj de nem érzek fájást
csak szelíd erőt: Téged Aki Van
s a gömböket egyenként kezedbe
véve csodálkozol mint egy kisgyerek
.......túlcsordul bennem a Lét

Mindig van választás

Mindig eldönthetem, hogy épp a szétszakítottságot élem - e, vagy figyelek Magamra, arra a bizonyos belső hangra. Ő az, akinek olthatatlan vágya az Egy. Az Egy(ség) én vagyok. Úgy hordozom  magamban, s a legnagyobb tévedésben élek, amikor kívül keresem. Amikor azt képzelem, mástól kapom meg, más fog valami olyat tenni/mondani, amitől átélem, rátalálhatok. Minden választásom én vagyok és én vagyok az is, aki elválasztom magamat, akkor is, amikor választhatnám az Egyet. Az Egyet, aki Bennem van, Benned...kivétel nélkül mindannyiunkban. Mindig dönthetek, hogy mire fókuszálok, mire figyelek. Amíg várok, amíg azt képzelem, valaminek meg kell történnie, olyankor valójában magam elől menekülök. Magam elől, aki pedig az egyetlen vagyok, aki Itt és Most megadhatja azt, amire várok. Szeretni azt, Aki Vagyok, gyöngédséggel, elfogadással lenni magam iránt, tisztelni azt, Aki épp most tesz, gondolkodik, cselekszik, megbocsátani, azt, amivel nem értek egyet:)...mert mindez lesz az, amit adni képes vagyok Neked.
Szeretek enni!:)

Égből jöttem

szívem a naptól kaptam
napsugárból szőtte szép
földi szerelem

könnycseppjeimet
tenyerembe gyűjtöttem
a nap felé tartottam

tüzét így tápláltam
s mert a szótól meghasadt
parazsát éjjelente

holdsugárral tapasztottam
e titkot őrizni bírnád?
forróságát szívedbe

rejteni tudnád
cseppjeimben hajnalban
fürödnél velem

talán.......talán társam Te lehetsz

Ezer meg egy

még ma mondanám...

de ezerszer kimondott

"nem" után felismerem - e

az ezeregyedik "igen" - t ?

Mindig jókor - de most igazán:))

Halvány lila dunsztom sincs, hogyan talált rám. de hogy nem Véletlen, az tuti.:)

Ma éjszaka...

...újra kitisztult az ég,  aztán a hajnalban feltámadó szél útnak indította a felhőket. Jókedvű fogócskába kezdtek, míg a nap közben bújócskát játszott velük, hol egyik, hol másik háta mögé rejtőzve el.

Sokadik nap már, sokadszorra figyelem ezt a tiszta kékséget ahogy rövid idő múlva újra megjelennek a felhők, mintha rongyszőnyeget terítenének a nap lába elé. A fák ágai selyemszirmaikkal bólogatnak, némelyik szinte tornamutatvánnyal edz, úgy várja  a tavaszt. A színek: a színek nem hazudnak. Előbb - utóbb a szél meghozza az új tavaszt, feltartóztathatatlanul....az ibolya úgy virít, szinte az egész kertet beborítja, de legszebb az árnyékban. 

Bűnöm...

...hogy elválasztottam a testet a lélektől. Elhittem, hogy amit érzek, az mindent felülír és jogom van úgy tenni, mintha a test nem számítana. Pedig: de. Azt gondoltam, hogy birtokában vagyok a szeretetnek, ami mindenre gyógyír, de elfelejtettem, hogy gyógyítani csak azt lehet, aki maga is akar. A Test adja fel előbb - a Lélek az, aki reménykedik, mert nem látja magát. Ő belül él. A Léleknek a vágya az Egy. 

Olyan jó nekem...

...mert tükröd lehetek.

Bennem tükröződve látlak

s a Te fényedtől ragyogóvá válok én is.

Kertem őrzője

A szél, ami óvatoskodva érkezik, első hangjait még alig hallom,  egyre határozottabb, egyre közelebb jön, szinte belülről szól. Egy kicsit tartok tőle. Bár tudom, jó az, ha kicserélődik a levegő, kifújja/elfújja azt, ami nem odavaló. De mit hoz cserébe? Szokatlan nálam, hogy félek az újtól (vagy csak nem ismertem fel eddig magamban). Bízom benne, ez az "úrfi" állja majd a ...szelet.:)

Játszottam egy gondolattal - avagy Isten helyébe képzeltem magam:)

Elképzeltem magam fordított szerepben, láttam, ahogy megcserélődünk és egyszerre én lettem Ő, én lettem az Ég...az, Akit folyton ostromolok én (is), kérem szüntelen és csak mormolom, mi az amire vágyom, mi az, amit szeretnék. És láttam magam, aki Ő volt és éreztem, hogy ha Én lennék Ő, akkor egyszerre elkerekedne a szemem....aztán torkomra forrna a szó, és megkérdezném az Istenem (bár most lettem éppen Ő), hogy mi rosszat tettem már megint?:) Miért van az, hogy nem elég, ami Van, hanem ez az emberformájú lény itt előttem/bennem, és én őbenne, aki valójában Én vagyok, folyton csak kér. Kéri, adjam meg neki ezt, tegyem lehetővé azt, engedjem meg emezt....mintha nem folyton ezt tenném. 

Szívesen megkérdeztem volna magamat, hogy: és Te, Te mit teszel, hogy mindez legyen? vagy az Idő álarcába bújva csak kiragadod a Pillanatot, azt ami épp most, míg kimondom válik semmivé és ahelyett hogy cselekednél úgy, mintha mindez már lenne, csak kéred azt a Másikat (aki most Én vagyok, az Ég), hogy Ő adja meg Neked. Láttam, hogy Én, aki elé odatettem az utat, forgolódik, mint ki nem látja a fától az erdőt, úgy csinál, mintha az út valaki másé lenne.

Pedig olyan Egyedit, olyan Szépségeset álmodtam Neki!

Éreztem, szégyenemben legszívesebben bebújnék a nemlétező csigaházamba és becsuknám  a szemem, hogy ne kelljen látnom a Világot, amiben én nem felelek meg. 

Aztán rájöttem, hogy aki úgy érzi, nem felel meg, az is Én vagyok s mert ezt a rejtvényt én kibogozni nem tudom, maradok. Maradok az, akit választott Ő, hogy legyek Én: ebben a Világban úton lévő.

Mennyire szeretek

..nevetni! Legjobban talán magamon. De ma jó volt  kolléganőimmel együtt egy évezredek óta örök és kimeríthetetlen téma kapcsán nagyokat kacarászni. Néhány férfi kollégánk időt és fáradságot nem sajnálva egy kedves kis műsorral és virággal lepett meg bennünket. Elhangzott jónéhány örökzöld és nem hiányzott más sem: a műsor kizárólag 18 éven felülieknek volt összeállítva.  Fura mód, senki nem vállalta magát alattinak. Most egyet a sok közül megosztok, mert nekem legjobban talán ez tetszett:

"Jótett helyébe nőt várj"

Ami Van

nekem hallgatást rendelt az Ég

megígérte: a csöndben majd

megnyílnak az ajtók s szótlan éjszakáim

és gyöngyzáporozó hajnalaimért 

cserébe megnyeri szíved

nyelvemre cseppek hullanak

számban sós az íz

pedig a konyhám üres 

s a szomjam olthatatlan

Aggodalom

Félek, nem tudlak kimondani. Hát HAGYOM, hadd beszéljen az Életem.

Ha nem hallom a zenét...

...annak nem az az oka, mert kívül falak vannak.  A világ sosem veheti el Tőlem, csak én lehetek az, aki nem jó felé fülelek. A kotta bennem van s ha a másikéra figyelek, szükségszerűen eltévesztem az ütemet, a dallamot. Nincs más dolgom, csak fókuszálni...belülre. Így mentem a folyosón és nem halottam a ricsajt, nem jutott el hozzám ocsmány szó, csak bent egy pillanatra csendet teremtettem: és újra megszólalt a zene. S minden szembe jövő diák mosolyogva köszönt rám és én rájuk. Így lett a halk hegedűszólóból szimfónia.
S ha már zenéről írtam, akkor legyen:)
Ő...: (nem a látvány miatt választottam, de nem találok más felvételt)

Blogon "kívül"

Előfordul illetve sokszor előfordul velem, hogy egy bejegyzésnek sokkal fontosabb számomra az apropója, mint a bejegyzés tartalma. Mert írhat bárki, akár kommentbe is bölcs és nagy általánosságokat. De engem mindig a "Mari néni" és a "János bácsi" érdekel: mi történt, mire gondolt, amiért azt írta, amit írt....miért pont most? Vannak azért kivételek.:)

Ég mondja...

nappal ezer felhőránc takar
értelmet minden csak éjszaka nyer
szívemben úgy zsongnak a szavak
zizegő kis szentjánosbogarak
fényüknél lüktetve nyílik egy éjjeli rózsa
add nekem az éjszakákat
ne hagyj magadnak egyet sem
s ha az éjjel reggelre vált
a hajnali csöndben újjászülöm
Neked a Napot ......

Igen vagy nem?:)

Van egy sálam, amit néhány éve vettem és azóta nem "tudom" leszedni a nyakamról. Nem azért, mert azzal díszítem magam, illetve nem ez a fő ok. Szükségem van rá (nekem is vannak érzékeny pontjaim).

Sokszor gondolkodom rajta, hogy annyi szép sálam van, időnként az öltözékem is indokolná, hogy másikat tegyek fel. De nem és nem. Mindig ugyanőt, mindig ugyanazzal a szemüveggel. (mert abból is van tartalék)

Ezek már szinte emblémáimmá lettek.

Mondták már rám, hogy szeretem a változatosságot. Amúgy ki nem? Most nem tudom pontosan, mit is gondoljak.

Nem akarok másikat ehelyett a sál helyett - mert érzem, megtaláltam az igazit.

Kapu

Politikától mentesen

Tudom, nagy hiba, hogy keresem az értelmét annak, amit csinálok és többnek gondolom, mint pénzkereset.

Itt és most hosszú ideje küzdöm ezzel. Mondják, ne kötődjek hozzá érzelmileg, nem megy.

Nem tudom megtenni pénzért. Csak hittel, mert szeretem, amit csinálok. És az bármi lehet. Nem számít, micsoda, ha érzem, hogy képes vagyok, hogy abban magamat adhatom. S ha már egyszer főnököt adott hozzá az ég, az olyan, aki hasonlóan gondolja. (volt már dolgom ilyennel) Talán tényleg nem kell ragaszkodnom ehhez a helyhez?

Háát...ez most csak úgy jött.

Tudod...mint a vásárlás.:) Beállok a sorba, végig arra gondolva, vajon miért épp az én sorom halad a leglassabban és még a pénztáros se köszön rám, pedig az előttem állóval még milyen udvariasan beszélgetett. Aztán jövök én...s bátran nézek rá, közben nem felejtek el szívből mosolyogni sem, bele, igen, bele éppen a szemébe és vissza is kapom. S ezzel a lendülettel pakolom az árut a kosárból a táskámba. Hát igen: eddig tartott az egész. Míg az előbb még mértem a súlyokat, önigazolást, magyarázatot keresve a komor tekintetemre és a csillogó szememre, elég volt egyetlen Pillanat, hogy mindez semmivé legyen. Elég volt kinyitni a szívem s szemem, s minden úgy röpült el, mintha nem is lett volna sosem. Az emlékeimben, a tudatomban talán ott van még a gondolat, az ami lehúz, de a szívem már szabad. S tudom, most újra megtaláltam azt, aki vagyok. Azt, aki sem nem okkal sem nem ok nélkül: egyszerűen boldog és szabad.:)

S míg hazáig eljutok, tudom, hogy nincs semmi egyebem, mert ami volt, mára semmivé lett és holnap újra lehet. S ha békéért sír a világ, a legtöbb, amit tehetek: magamban őrzöm s teremtem újra és újra meg. Hisz minden Pillanat jó lehet.:)

Hajnal

csillagok könnye
csordogál a derengő
hajnali napsugáron

Átfutottunk az életen (blogtali Elekkel):D

Megbeszéltünk szinte mindent, ami ezekben az elmúlt hónapokban fontos lehetett. Szó esett elengedésről, meg sok egyéb másról...a sok - sok különbségről. Színt vallottunk és most is az jár a fejemben, mennyi mindent egyformán gondolunk és ugyanannyit mégsem. Mert azt mondom elengedés: számomra ezt jelenti -szabadság. Szabad vagyok az érzéstől, az elképzelt közös jövőtől - ami ezzel együtt bennem él. Ahogy a madár él az erdőben. Szabadon, mégis része az erdőnek. Egyszer otthonra lelt benne, többé nem vágyik el onnan. Szabad, mert úgy jön - megy, hogy nem köti sem ígéret, sem megszokás, sem szó, csak az érzés, ami van: itt helye van. Mert része lett az erdőnek és az erdő többé elképzelhetetlen nélküle.

Azt mondom: vállalom, ami vagyok. Mert hiszem, van valami megnevezhetetlen minden Lélek mélyén, ami közös bennünk és amit felismerni, ahová eljutni egy élet feladata. S a felismerések, a tapasztalataim nem azt jelentik, hogy beállok a sorba, hanem a magam egyedi módján élem meg azt, ami Van. Az Életet, ami csak számomra rendeltetett. Még akkor is egyedi, ha sokszor úgy tűnik, a tapasztalások hasonlóak. 

Ui.: A képről sokan felismerhetitek a kezet:). Számomra játéknak indult az üzenet, utólag tudtam meg, mi célból írtunk. Hát...gondoltam, ha lúd, legyen kövér:)

És: KÖSZÖNÖM

Éjszaka

milyen sötét az Ég...magára takarónak a Földet teríti
s álmodik, megálmodja hajdanvolt gyönyörű kékjét
álmodja hogy fodros felhőgyerekek fogócskáznak rajta

hogy udvarol neki a Nap s sugarából koszorút köt
szavak helyett virágot szór lába elé
s álmodja, hogy mindez csak álom mert a valóság: az Éj

Ez kérem nem lányregény:)

Van abban valami különösen bájos, ha két ismeretlen a kezdet kezdetén saját számtalan fogyatékosságait hangsúlyozza. Végül is valamiről beszélni szeretnénk. Ha már az elején nem csapom be, később megteszem/megtehetem - e?
Felszabadító az érzés és biztonságot ad.
És még valami: szeretek megszabadulni attól a tévhitemtől, hogy minden tudás birtokában vagyok.:) Viszont amit már tudok, igyekszem használni.

Mesélj róla!

Miközben keresgéltem az eredeti elveszett videó után, találtam egy másik, számomra szintén kedveset. Úgyhogy egy helyett kettőt tettem fel.:) 

Mire valók a szavak?

oldódom bennük
s míg hangodat figyelem lassú
ütemhez igazodik bennem
a szívverés és eloszlik a félelem
hogy meddig, meddig vajon?

Utazás Veled

Majdnem kezembe vettem a mikrofont (csak leesett, én pedig visszatettem), de az ötlet jó volt és eljátszottam a gondolattal, mit is mondanék, ha most beszélhetnék. Álmosan és fáradtan dőltem hátra székemben és meredtem kifelé az ablakon. Eszembe jutott, reggel mekkora ködön át jöttünk, még az árok széle sem látszott. S mostanra ragyogó, szinte nyárkék az ég, a szántások olyan friss, üde zöldek, mint akik nem is hallottak még hóról, februári hidegről. Valami tiszta, szép jelre vágytam és megértettem: nem kell kívül keresnem.

Ezt mondanám:

Dőlj hátra, élvezd, hogy úton lehetsz. Örülj, mert Ezzel a "sofőrrel" biztonságosan utazol. Tudom, értem én, félsz, hiszen majdnem mindennap történik "baleset" és talán Te is átéltél már egyet (kettőt...). Nyomasztanak emlékek, de: minden autóbusz más. És minden utas is más. A félelem megöli a percet. Utazás helyett majd azt látod, hogy nem láttad az utat. Hát újra mondom: ne félj! 

Hogy mit tanultam?

Talán azt, hogy mennyire keveset tudok....meg talán azt, hogy ha már egyszer ezt a "repülök is meg nem is" - t választottam, akkor ne csak a szárnyaimra vigyázzak, hanem a lábam elé is nézzek olykor.:)

Ölelésnap helyett

Az elmaradt ölelésnap óta bevallom, előfordult egyszer vagy talán kétszer, hogy megöleltem valamelyik tanítványomat. Ma: kétszer is. Spontán, órámon és mert jólesett. Elmesélem szépen az egyiket.

Megyek a sorok között és kérdezem:

 - Mit érdemel az, aki nem írja azt, ami a táblán van? - ez vagyok én.:)

 - Egy ölelést. - mondja egyik lánykám.

Visszalépek és jólesőn átölelem.

Ragyogó szemekkel néz rám én pedig mondom, hogy attól ugyanilyen szépen be tudok írni 1-est. Persze, okafogyott a dolog.

Hazafelé megkérdeztem a buszsofőrt, hogy megáll - e a színháznál?

...nem értettem a válaszát ezért visszakérdezek:

 - Tessék?

 Jól a szemembe néz (vezetés közben) és tagoltan újra mondja:

 - Önnek bárhol megállnék!

Hát ennek a dalnak most ez (is) az apropója.

Beszélgetek...

Nem akarok tiszta lenni! "Mocskos" és boldog szeretnék lenni! Amúgy...az vagyok ám!:)

Belülről

Mondhatnám azt is: Sarvesham Svastir Bhavatu by Tina Turner. De sokkal egyszerűbb így: :)

Megfejtettem...

a szégyen könnyei égetnek.

Nem akartam elhinni, de mára egyre világosabb nekem, hogy számítás volt minden.

Nem volt hasonlóval dolgom eddig és teljesen érthetetlen nekem, hogyan hihettem el egyetlen szavát. Nem hittem, azt gondolom, nem hittem, csak éreztem. És valójában nem értem magamat. Tudod...akkor is jó, hogy ezt átéltem.

Most  olyan, mintha nyertes lennék, tapasztalattal és az önbecsülésemmel: hogy őszintén és szerelemmel éltem. Az utolsó pillanatig küzdöttem érte, magunkért. 

És ez így jól van bennem, így kerek. Csak a magam lelkével számolhatok el. Talán ezért volt bennem a nyugalom, amikor eljöttem.

Most végre kitakarítottam és rend van. Jóillatú a levegő:) Frissességet és békét érzek. Jó, hogy végigcsináltam.

Ne kérdezd...vagy kérdezd...

A mulandókat megnevezem
és a láthatókat néven szólítom
ami fogható megtapinthatom.
Magam szemébe bele mégsem nézhetek
szívverésemet meg nem hallhatom
magam érintését meg nem tapasztalhatom.
Tudom  mindez csak töredék
és múlhatatlan a vágy látni
a láthatón túl és hallani a hallhatatlant.
Legyél...
legyél annyira közel hogy
szemedbe nézve láthassam a Végtelent -
hogy szívedet hallva magamat megszólíthassam
hogy érinthesselek és tudjam
Veled Egész vagyok

Imádtam azt a fiút:)

Amikor egy bankban jártam,  várakozás közben egy ideig figyeltem a biztonsági őr arcát. Aki napi 8(?) órában szinte szót is alig vált, hanem kötelező bizalmatlansággal nézi a világot. A bankoskisasszonytól sem esett jól a faggatózás, hogy mi az oka annak, hogy először járok náluk, miért van nekem állandó és ideiglenes lakcímem, stb..... 

Egy másik szolgáltatónál:

Hosszú sor a pénztárak előtt, a kijelzőn hatalmas betűkkel, jól láthatóan a következő felszabaduló pénztár száma. Ő mindenkire ráköszön, mosolyog és vált vele pár szót, hová és melyik pénztárhoz is kell menjen. Gyakorlatilag teljesen értelmetlen amit csinál.:) 

Mégis...

Ilyen is van ám ebben az országban.

Tőled a szó

szívemben, mint felhőből
tócsában a csepp
gyöngytükörré lesz

Jelenlét

Ziccer

Sokat jelent nekem, hogy magamon érzem a tekinteted, hogy úgy érzem, figyelsz rám.
Kíváncsi vagy rám?
Aggódsz (is) értem?:)

Csak a játék kedvéért:)

Chanson - kedves:) Hát tessék:

1. Szeretek játszani, mindenfélét, "okosságiakat" is (ebbe az ország - város is beletartozik), de a nagyon bonyolult szabályokat nem csípem, értelmetlennek és fölöslegesnek tartom. Fiaim kedvéért sokszor játszottam azért olyat is (ha most eszembe jutna egynek is neve, de jó lenne! - megvan:  Mister-X). Például sakkozni is szeretek, csak nem  tudok.:)
2.  Könnyen zavarba jövök....kivéve, ha problémát kell megoldani.

3. Gyerekkorom szinte eseménytelenül telt: tanultam és dolgoztam édesanyámékkal a szőlőnkben. És olvastam sokat: mondhatnám, az életet könyvekből ismertem meg.

4. Víz.....:)) Víz, víz, minden mennyiségben. Vízparton lenni, víz mellett sétálni, úszni, nézni, érinteni! Vízimádó vagyok. Természetimádó is. Szeretem a hegyet, hegyek, erdők nélkül nem tudom elképzelni az életem. Szeretek hegyre menni fel! (jobban, mint le....:)

5. Rajtam a szépségipar nem gazdagodna meg. Magam fodrásza vagyok,  festem is a hajam, mert Kicsifiam születése óta (igaz, akkor sem voltam fiatal) ősz vagyok és az ugye...milyen már?

6. Szeretek a káoszból rendet csinálni. Ebbe a takarítás is beleértendő, de nem a mindennapi rutint szeretem, hanem az élményt, amikor látom hogy a poros tiszta lesz, a fölösleges eltűnik a polcról, ami nem volt a helyén, helyére kerül. Még ennél is jobban élvezem, amikor kezemben egy - egy tárggyal felidéződik egy emlék és azon jól el is szoktam merengni.
7. Asztalnál ülve enni és közben hosszan beszélgetni. Hosszan - hosszan beszélgetni....(cserébe az sem baj, ha én vagyok a házigazda, azaz örülök minden vendégnek és nem jövök zavarba, legalábbis nem  nagyon a váratlanságtól, esetleg kupitól.:) - nem véletlenül EZ az utolsó!:))

+1: Szeretem a meglepetéseket!:D

És kíváncsi is vagyok, tehát lesz ami lesz, továbbítom a játékot:

CrazyMan
Jazoli

Junik

La Paloma Negra
Tibor
Vénember
Viczelek (ha erre járnál:D)

...a  többiek már megkapták.

Így

szeretném hogy karodba végy
hogy míg ölelsz szemembe nézz
hogy ruhátlanságom elfogadd
s el csak a szó takarjon
melyet lassan egymásnak kimondva
leszünk majd valódi önmagunk
ne a hiányt lásd csak a vágyat mi a
súly alatt majd mozdulatlanná válik
testemben hordozlak bár a teremtő Te vagy
és szeretnélek világra szülni
még nem vagy több mint Gondolat
félek a Pillanattól, hisz annyit vajúdtam
és hittem is hogy érkezel...
szeretném ha lennél a sziromnak a nyílás
mikor a hajnali fénysugár hozzáér
lennél az első remegés ami életet ad
s én lennék az íz mi nyelvedről a sejtjeidig fut
de a sajgó fájdalom is én volnék
mert tudd, hogy ami él az fájdalommal él
legjobban szeretnék lenni egy szív
melyben egymáshoz hajolunk Te és Én

Szuper volt!

Csak mert szeretném, ha nyoma maradna. Az első előadás szuper volt és többször ültem ott úgy, mint akit fejbevertek. Meredtem előre és arra gondoltam: sok - sok utazásom, keresgélésem lehet, nem volt hiábavaló? Hogy a furcsaság bennem, amivel mindenütt különcnek, magányosnak érzem magam, ezen a helyen...talán, talán értelmet nyer.

Üzenet

páratlan szívverésem
kimaradt ütemét
hol kereshetném

Tánc mert megunhatatlan

Lassan haladok

Mondja és én szeretem őt ezért a mondatáért ( is). Valójában azt sem tudom, hogy haladok - e,  inkább úgy érzem, nem. De azt például megtanultam, hogy minden kérdés, ami megszületik bennem, az olyan, amire bennem van a válasz és azt nekem kell megtalálni, nem mindig könnyű munka árán. Most például azon is dilemmázom, hogy hogy is van ez valójában, melyik az igaz: az út egy hegyre vezet, amin időnként nagy erőfeszítéseket kell tenni, hogy haladjak, hogy a csúcsra feljussak. Vagy: az út inkább olyan, mint egy folyónak lenni, benne lenni az áramlatban és vele eljutni a tengerhez s abban oldódni fel. Lenni mint a vízcsepp - ha őszinte vagyok, nekem ez tűnik most (és egy ideje) szimpatikusnak. Felidézem elmúlt napjaim és úgy látom, voltak kis "elfolyások", amikor nem maradtam benne a fősodorban, de kis (nagy?:)) kitérő után visszatérek és úgy érzem, mintha nem lennék már "szétszakítva". Lehet, ez most nagyzolásnak tűnik, de hát ezt érzem. Sok minden nem tiszta még az elmúlt időszak eseményeiből, lassan megértem viszont azt, hogy az értés majd a szív által lesz - ha fontos, ha kell egyáltalán.

Nincsenek céljaim:) Sosem voltam tervezgetős fajta, cselekedtem úgy, ahogy a szívem és csekélyke értelmem bírta, ahogy és amennyire képes voltam egyben látni dolgokat, hogy a kecskének is jusson de a káposzta se fogyjon el teljesen.

Most, amikor eljutottam egy olyan pontra, amikor már a Nincs is Van, amikor már a szürkét sem látom, most lassan megértem, ezt kell tennem: elfogadni, megélni ami éppen van. A magányt. A munkámat. És holnaptól még újra beülök a padba is...okát nem tudom pontosan, vagy ha tudom is, nem tűnik nagyon meggyőzőnek - az én koromban és élettel a hátam mögött. Csak azt tudom, hív. Elmegyek de minden egyebet Rá bízok - mert valójában sosem vagyok magam, csak Magam. Minden szívdobbanásom Isten szívéről érkező üzenet és semmi másra nem vágyom, mint Őt érteni. Nagyon - nagyon fogok figyelni.:)

Ilyen lehet, amikor a tenger illata megérint....:)

Emelj fel...

ne ejts el... tarts kérlek

nem, mert kapaszkodni szeretnék

csak amiatt, mert ha elengedsz,

ha most hagyod, hogy húzzon a mély

magam nem bírom magam bírhatatlanságát el

s mint céltalan egyedül maradtat

elragad az áramlat s sötétlő felhőim

közül félek nem találok majd vissza

egy perc is elég lehet: egyetlen pillantásod 

mi szívemig ér ennyi kell csak

vagy ha nem bírod el szemem

elég lenne az is, hogy arcom felemeld