A Végtelen előtt

a Végtelen előtt ami után annyira vágytam

ajándékul adott Téged az Ég. 

s mert jobban szeretlek mint Te magadat

s Te engem saját magamnál erősebben...

most itt állok sérülékenységünkkel szemben

hitetlenül gyanakvón és boldogan:

láthatóvá hogyan lehet, ami láthatatlan?

hogyan tapinthatom azt, ami elérhetetlen?

és hogyan merülhetek el mintha volna

tenger....szemed ölelésében?

hogyan lehet egyszerre végtelen ami véges?

és sérthetetlen ami olyan fájdalmasan törékeny?

kedveden és elhamvadó parázson túl

libbenő gyertyafényben tartod a kezem.

Mulandóságunk múlhatatlanná lett benned és bennem.

Kong bennem...

ritmus ütem nélkül
dallam hangok nélkül
lélegzet levegőtlenül
érintés kéz nélkül
szó mit nem hall a fül
sejtjeimből épült varázslat
mihez a pálcát nem találom
egy  tekintet
ki épp magányomra vár
s éhségét csak
magammal csillapíthatom

esőcseppekből gyöngyfüzér
csilingelve szórják szét
el nem múló napjaim

Elég

...ha gondolsz rám.

Ami most van

Az az elképzelhető legtökéletesebben van.

Mert az anya előbb vágyakozva választ egy csillagot

míg egyszer majd gyermeket fogan és a csillag Földre száll

a madár tudatlanul indul útnak de megy

mert egész testével - lelkével érzi: Arra  egy otthon várja.

A hajós, aki sosem járt még a parton,

mégis evez, mert élete függ rajta

a mag, ami sosem volt előtte más

napról - napra nő s lesz belőle szépséges tölgyfa.

a Lélek az egyetlen Teremtő s a Test a legkedvesebb Szolga

s nekem egy, egyetlen biztos tudásom van és ezt kérlek értsd jól:

a Lehetetlen az, ami még nem volt Soha

és ami egyszer is Volt, az minden Lehetséges.

Ha tehetném...

...az iskolámban bevezetném az ölelésnapot. És nem vagyok biztos abban, hogy ezt nem fogom javasolni a következő értekezletünkön.:)

Nem kellene kötelező legyen. Simán oda állnék és aki vállalja, jöhet...és miért is ne?:)

Fordított világ

mert minden fordítva van ám
a kagylóhéjon fejen állva tükröződik a  világ
ami felfelé ívelő görbe rajta, az lehajló ív a gyöngyön
és a kicsi naggyá lesz a kagylóban

Titkok

Olyanok, mint bújócskázó gyerekek. Izegnek - mozognak, sosem látszanak, pedig érezhető a jelenlétük. Pontosan hol vannak, azt nem lehet tudni, az ember csak sejti hangokból, egy kézmozdulatból, egy váratlan elhallgatásból, egy nem odaillő surranó mozdulatból...nem látszanak, de ezer módon jelennek meg mégis. Láthatatlanok, nem tapinthatóak, mégis érzékelhetőek. Átfestik a környezetet. Megváltozik a levegő sűrűsége,  a légzés ritmusa, a szó dallama...Az ember nyugtalan lesz ettől a láthatatlan világtól. 

Emlékszem a hatalmas megkönnyebbülésre, az örömre, a lélekből leszakadó súlyra, amikor megtaláltuk egymást a bújócskázás végén...! És hogy faggatóztunk, nevettünk egymáson, hiszen hányszor voltunk nagyon közel, és mégsem találtak ránk. Ez is jó érzés. Örökre elbújva mégsem akart senki maradni. Mert az egyszerűen nem jó. Nem jó ottmaradni magányosan. És nem jó a többinek, aki tudja, hogy valaki van árnyékként, láthatatlanul közöttünk.

Az Ég

hajnal csendjében
bíborban vajúdó Nap
szeretlek én gyermekem

Itt és mostról (nem először)

Másképpen: semmit. 

És van valami, ami még ennél több is..hála, mindenért, minden tapasztalatért, ami eddig ért az életemben. Volt talán, ami eltalált, meg olyan is, amibe többször is belefutottam. Ma már ez sem bánt, ez sem sért, mert látom: hasonló lehet a felismerés, de a megoldás (ha megoldani kell egyáltalán) az mindig más. És éppen ez a más a lényeg. Felismerem - e a különbözőségben a lényeget, az egyedül fontosat? Adni  ami Vagyok, mindig azzal a tudattal, hogy ez PONT elég.:) S minden egyéb a Sors kezében van.

Mint például ma is, amikor  újra az Ég alá állok és dobáljuk egymásnak a labdákat. Elkapja - e vagy nem? Erőm és fáradtságomat mérem, mire megértem: nem kell. Minden dolog a lehető legjobban van és ettől nem ment meg az Ég sem.:)

Aranynapok

szilajságomat szelíd
derűd hulláma
tükörként csitítja el

a mélyből lassan
tör föl régenvolt magam
s mintha egy  tavirózsa

nyílna a napsütésben
aranyszínűvé olvadsz
bennem fehér ködön át