Húgtól a bátynak - Holdtól a Napnak

hiánytalanságom gyötrelem

mi az mi ne volna Nekem

és mégis: fáj a tudás

mert nincsen se több se más

csak egy ritmus ezzel a Másikéval egyező

mi elválaszt és úgy köt össze

értelmetlenül ismétlődő visszatérésben

mikor Én jövök Ő távozik

mikor mennék Ő érkezni készül

bennem a remegés párává olvad

s buborékjai új napot álmodnak

hiába 

nem adni nem elvenni sem nem

a gyönyör után kutatok

nem öröm a birtoklás (ha lehetne)

csak lenni ...közel

merülni a félelem végtelenén túl

olyan mélyre hol szótlanná lesz a vágy

és néma  minden különbözőség

csak keresem reménytelenül az Egyet

a Teremtés előtti csendet

Az örömről és az ő elengedéséről

Azt hiszem, örömre szükségem van. (mint talán mindenkinek)

Mégis folyamatosan tanulom, hogy ami van, az mennyire mulandó, pillanatról pillanatra változik körülöttem a világ, vagy váratlanul bármi fordulhat ellenkezőjére. Aggódom gyermekemért - kiderül, több munkát vállal és azért nem elérhető; örülök egy munkának - amit mára a szél visz el; tervezem a nyaralást, ami most egyáltalán nem látszik még...s a kiszámíthatatlanságban mindig megkísért a kérdés: "készen vagy-e?":).

Kétféle játék ez. 

Először gyakran megkérdezem magamtól (amikor már besokallok saját "bakancslistám" végtelenségétől:)), mi az, amit most és itt másképpen szeretnél??? Mindannyiszor azt válaszolom - némi gondolkodás után -, hogy nincsen olyan. És magam is elámulok, hogy ha végigzongorázom a lehetőségeket, előzményeket és következményeket pro és kontra, fogyatékos látásommal semmit nem "tennék" máshova. Minden úgy van jól, ahogy van.

Másfelől: létezésemből adódóan folyamatosan tevékenykedem valami jól meghatározott, kisebb - nagyobb cél érdekében, elhatározva és szándékkal cselekszem. Eközben aztán előáll/nak az első pontban taglalt helyzet/ek. 

Ritkán, de előfordul, hogy amit tervezek, az sikerül, megvalósul és sikerélményt okoz.  

Valójában ez a legritkább. Sokkal gyakoribb, hogy így - úgy, de menetközben módosulnak a körülmények és velük az elhatározás is.

Na, ilyenkor kell "késznek" lennem.:) És egyre inkább azt tapasztalom, hogy ezekben a pillanatokban számomra az öröm valami mássá lesz:) - valójában nincs rá szükségem. Több az, ami Van. A Kapcsolat, Jelen lenni, sírva, nevetve, bárhogyan, egyszerűen tisztán, batyukat lerakva, lenni úgy, hogy az Egység - az a mulandó, érzékeny, alig - alig érzékelhető egyetlen valóság: lélegezhessen.:) Nem tudok rá jobb szót. 

Megérkezett...:)

párát gyűjt az Éj
lelkeink sóhajából
felér a Holdig

Addig is, míg telihold lesz

Van, aki jobbról, van, aki balról...

A kertészkedés ártalmai. Már gyerekkoromban is megkérdőjeleztem a kapálás közbeni kötelező haladási irányt. (még kis is próbáltam!...igaz, nem sok sikerrel) Ma is úgy gondolom:  logikus volna nem előre haladni munka közben, hanem hátrafelé, hogy ne tapossam le a már szépen kitisztított/kigazolt és frissen kapált földdarabot. Tudnak valamit a rákok.:)

Vagy itt van ez a másik kardinális kérdés, hogy ki milyennek szereti a holdat? Dagadó (tehát balról hízik) állapotában vagy inkább fogyónak, amikor jobbról először még buci képe lassan elapad?

És hogy ki ne hagyjam a legfontosabbat, nemrég nagyfiam  mesélte, hogy megállították a következő körkérdéssel: "Szerinted mennyi eszed van neked?". Tudva, hogy ez az egyetlen, ami igazságosan van elosztva, ma se tudok jobbat, mint az a bácsi, aki a kérdezőnek  ezt válaszolta:

 - Hát fiacskám, elég kevés lehet, ha megálltam neked erre a kérdésre!

Szóval...jobbról vagy balról?:)

Szeretem például

Nem vagyok humor herold, meg ez is olyan, mint minden más: akarni nem lehet.

Szóval ma ebéd előtt ott álltam egy műanyagpalackkal a kezemben, benne már igencsak erjedni kezdett a gyümölcslé. (saját eltevés persze) A kupak óriási erővel repült ki a kezemből, a tartalma pedig határozottan de biztosan beterítette az újonnan lecsiszolt és lelakkozott (ergo: tiszta:)) konyhaajtókat, természetesen a gázzal és a padlóval egyetemben. 

Pár pillanatig eltartott, mire felfogtam, mi is történt valójában.

 - Unatkoztam...

Kicsifiú első elképedésében megjegyzésemre hangosan nevetni kezdett, mire már nekem is muszáj volt.:)

Volt azért mondat, amit utána töröltem volna, de a tény, hogy nagyfiam szó nélkül hozta a felmosóvödröt, olyan megnyugtató volt.

Tegnap és ma között

palástba burkol szivem az est
szemem elé függönyt sző a szürkülő idő
fodrozódó képekből mint hatalmas hullám
álmot rajzol a valóság
az Idő postása mosolyt pecsétel
köddé váló emlékemre
pára viszi el

a szálló buborékba  fogódznék
erőtlen kezem a  repüléshez
lelkem test nélkül és vakon emel
vágyaimon túl a végtelenbe
hol Kezdet és Vég összeér
hol gondolat és szó ölelkeznek
s egy érintésre otthonra lelnek szívemben

Bolygóm

Hinta

sötétre a fény
és fényre íródik sötét
mint táncoló vízcseppek

lendülnek elém
hinta - palinta

gyöngyből szabadult szavak

ártatlanságuk
kimondva veszítik el
maradtak volna csendben

Talán a rossz szemem az oka:)

...bár kérdés lehet az is, hogy mi okozza szemem romlását, de nem szóródom:), maradok a témánál. 

Sokszor észrevettem már magamon, hogy csak úgy belefeledkezem a világba és nem is annyira jut el hozzám a látvány, inkább csak színek, formák, hangulatok...leginkább a hangok. Spontánul cselekszem elmerülve a benyomásokban és időnként megzavar egy hangszín, a hanglejtés. Hangsúlyozom, nem amit mond: az az Övé, az Másik igazsága számomra fontos és (szeretném legalábbis hinni hogy) sérthetetlen. Talán menekülök az arcok látványától: annyi fájdalmat, haragot, sértettséget olvasok le róluk sokszor. Meg kell szólalnia, hogy lássam a szépségét. Mert van. Mégis, időnként, csak hegyezem a fülem....ezek vagyunk mi emberek? Olyan bántó néha ez az értelmetlen fröcsögés, az ismeretlennel szembeni gyűlölet és vádaskodás. 

VALAKITŐL megtanultam és azóta naponta tapasztalom: milyen szép az EMBER, aki megnyílik, aki Magát adja, aki belülről szól.

Így ülök fel a bicajomra, rossz, barátságtalan hangsúlyoktól körbevéve és nem értem, nem értem, miért? Mint egy kamasz, úgy érzem magam: éretlennek és tehetetlennek.

És elsodor a vágy, hogy még jobban  figyeljek Rád.:)