Talán nem is enyém. Nem is tudom, miért mondom így, hiszen ha bármi az enyém lehetne, talán éppen akkor igyekeznék szabadulni tőle. Mert abban a pillanatban, amikor magaménak érzem, benne van a kettősség, hogy azt képzelem, ilyennek vagy olyannak kell lennie. És mert valójában nem egészen ez történik, már meg is teremtettem az okot valami másnak a kívánására.
Ma is látom magam előtt, kicsiségét, meghatóan esetlen és kiszolgáltatott lényét, egy Léleknek földi létbe ágyazott apró kis testét. Ő volt az utolsó babám. Túl néhány szülésen és vetélésen még 42 évesen jött hozzám. Annyira boldognak talán egyetlen terhességem alatt sem éreztem magam. Első reakcióm a megilletődöttség volt: hogyan lehet, hogy az én koromban, azok ellenére, amiken átmentünk, még hozzánk akar költözni egy új lény? Büszke és önfeledt voltam, úgy hordtam a gyorsan növő pocakomat, szinte toltam magam előtt, pedig még nagyon kicsi volt, mintha sose lett volna előtte kisbaba a hasamban, mint aki először terhes.
Ma úgy emlékszem arra a lagzira, mint házasságunk egy ritka örömteli eseményére: minden gyerekünk velünk volt és rokonok között mulathattunk, olyan felszabadultan, ahogyan az ember a saját esküvőjén nem tud. Nagyot táncoltam mindenkivel, akivel szerettem volna:), kicsifiam (akkor másfél éves!) úgy ropta velem! Hajnalig maradtunk.
Reggelre megszületett a 4 és fél hónapos kisbabám.
Megdermesztett a félelem, kétségbeestem. Tudtam, hogy ő már jól van, hogy neki most így a jó, ennek kellett történnie. De miért??? Miért jött, ha elment? Vagy miért ment el, ha egyszer úgy döntött, hogy jön? Méltatlannak talált. Ezek voltak az első gondolataim és bár mosolyogni igyekeztem, olyan volt rajtam, mint egy fekete volt, amit rejteni szeretnék a világ elől, "húzogattam a szoknyámat", ne látszódjon, hogy "leprás vagyok". Hiszen tudom, minden gyerek okkal születik oda, ahová. De akkor miért döntött másképp? Csak bennem lehet a hiba. És nem lehetett kimondani. Nem nagyon van fülünk ezekre a szavakra. Mert ezt csak az érzi, aki benne van. Amit persze magam is tudtam, hogy hibás értelmezés...attól még volt.
Aztán persze telik az idő és be kellett lássam, egyik felem talán meg is könnyebbült. Nem lett volna azért olyan egyszerű akkor őt felvállalni.
Attól még a kérdés sokszor visszatér.
Ma már azt mondom, hálás vagyok, amiért vendégem volt. Hálás vagyok, amiért kiválasztott és vendégségbe jött. Nem számít meddig, egyedül az számít, hogy velem volt és valójában azóta is velem van, ma talán jobban, mint akkor. Az én tisztem nem az, hogy okot találjak, az én dolgom, (ha létezik én:)), hogy egy - egy helyzetben befogadjak (vagy nem) dolgokat, hogy ráhangolódjak magamban Rád, Magamra.
Szegénynek érezném magam enélkül a tapasztalat nélkül. Most olyan, mintha egy égi csatorna nyílt volna bennem, ami folyamatosan jelen van, bennem van és figyelmeztet minden dolgok eredetére és mulandóságára.
