Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház. Legalábbis háznak látszott, bár valójában nem élt benne senki, üresen állt a sivatag közepén. Egy fából épült házikó. Ez is furcsa, hiszen sivatagban nem szoktak házak állni, főleg nem fából. Mintha több tízezer évről maradt volna, mikor még erdő volt a sivatag helyén. Érthetetlen, hogyan maradhatott meg ennyi időn át, hiszen minden eresztéke, minden gerendája recsegett - ropogott - nyikorgott a legkisebb szélben is. Hát még ha nagy szélviharok dúltak!
Volt a háznak egy különleges titka: a reggeli fényben virágok hajtottak belőle. Minden reggel újra és újra gyönyörűséges, sokszínű, kicsi és nagy, sokszirmú, tarka virágok lepték el a ház falát. Délre szinte teljesen beborították, ilyenkor inkább virágoskertnek látszott a ház alacsony falaival, kicsiny kis ablakaival. De ahogy a nap elhagyta az eget, a virágoknak is nyoma veszett. Az alkonnyal együtt lehajoltak és estére eltűntek nyomtalanul...senki sem tudja, hová. És másnap reggel kezdődött minden elölről. A házikó újra virágba borult, hogy estére megint csak csupaszon álljon a sivatag közepén. Érthetetlen volt, honnan hajtanak a virágok és ha kibújnak, utána miért lesznek olyan gyorsan semmivé. Pár óra volt az életük, reggeltől estig fürödtek a szépségben, a napban, s váratlanul mégis nyomuk veszett. Nem tudta senki a ház titkát: aki véletlenül arra tévedt, boldogan állt meg gyönyörködni, hiszen csoda volt, ha a virágok beborították a falakat, ilyet máshol nem láttak még. Éjszakára pedig hálásan húzódtak meg falai között.
Élt ebben a sivatagban egy magányos oroszlán is. Sokat bolyongott, míg egyszer ő is arra tévedt, a házikóra talált. Megállt és kerek szemekkel nézte a csodát, a szépséges tarka és fehér virágokat, ahogy óráról - órára szirmukat bontják. Szinte kővé dermedve állt ott, míg egyszer az egyik, talán a legkisebb virág ott a bejáratnál megszólalt:
- Emlékszel rám?
- ? - az oroszlán semmit nem értett. Hogyan beszélhet a virág és ráadásul neki még emlékeznie kellene rá, mintha már találkoztak volna?
- Emlékszel, amikor még kicsi, egészen kis oroszlán voltál és nagyon sokat játszottál...mégis, más voltál, mint a többiek. Nagyon szerettél rajzolni és a rajzaid olyan különlegesek volta, hogy egyiket eltettem és ma is őrzöm. Emlékszel már?
Az oroszlán emlékezett. Szép volt az emlék, majdnem meg is hatódott. De most még csak mosolygott.
Nemsokára szólni kezdett hozzá a többi virág, egyenként szólították meg. A következő arról mesélt neki, hogy milyen ügyes vadász volt valamikor. Úgy futott a vad után, olyan gyors és elegáns volt, hogy az egész csapat csodálta érte. És az oroszlán újra mosolygott. Boldogan. Szép volt az emlék.
Az azután következő mesélt az apukájáról. Tisztelettel mesélt róla és ez az emlék is szép volt.
Aztán jöttek másféle emlékek. Amik nem voltak ennyire simogatóak és megnyugtatóak. Hiszen az emlékek sosem egyfélék. Van olyan, amikor a szép emlékektől is ugyanaz történik, mint a fájdalommal teli, gyötrő emlékek felidézése közben: az embernek könnyei lesznek. Így volt ezzel az oroszlán is. Mindennap beszélgetett a virágokkal, akik mind - mind kivétel nélkül az ő emlékei voltak.. hallgatta őket reggeltől estig, újra és újra, éjszakánként pedig elsiratta őket. Olyan hosszú ideje volt már így, miközben a könnyei csak gyűltek és gyűltek vége nélkül, hogy egyik reggel arra eszmélt, hogy a virágok nem tűntek el az éjszaka alatt. Ugyanúgy várták őt, mint előző este és mindennap nagyobbra nőttek, úgy, hogy a ház már szinte ki sem látszott a sok virág alól. Annyi könnyet sírt az oroszlán, hogy a virágok nem hervadtak el többé, hanem éjszakára is életben maradtak és mindennap új és új szirmot bontottak.
Aztán újra történt valami. Egyik éjszaka egy addig ismeretlen hangot hallott. Már megszokta, hogy nappal a virágaival beszélget, de éjszaka csend vette körül. És most váratlanul megszólalt valaki a sötétben, egészen pontosan nem megszólalt, hanem csobbant a víz. Mintha valaki követ dobott volna egy tóba. Aztán újra. Újra és újra, végül már egészen vidám fickándozásnak tűnt, ahogy sűrűn követték egymás a csobbanások hangjai, játékos fröcskölődésnek. Érezte is, ahogy pár csepp megérinti a bundáját. Kutatni kezdett a sötétben, míg a holdfényben valóban észrevett egy csillogó valamit. Egy kis tó volt az, nagyon - nagyon picike tó, inkább tócsa, de pont elég volt annak a halacskának, amelyik benne fickándozott és játékosan fröcskölte a vizet.
Először nem értette, hogy került oda az a kis tó, de lassan rájött, hogy a sok könny, amit elsírt, amitől a virágai olyan szépen nőttek, az gyűlt össze előbb csak kis tócsává, aztán tavacskává. És ebben talált élőhelyre a játékos halacska. Odalépett hát és megpróbálta megérteni,mit is mond neki a hal. Mert abban egészen bizonyos volt, hogy valamit közölni akar vele. Jól a szemébe nézett és abban hatalmas vizet látott, hullámzó kék vizet.
Még jobban koncentrált, még jobban figyelt. Aztán egy forrásnak a képe jelent meg a halacska tekintetében. Ekkor már elkezdett gondolkodni."A virágaimnak vízre van szükségük. Eddig a könnyeimtől nőttek. De mi lenen, ha lenne itt egy kút, egy forrás...akkor örökre vízhez juthatnának és nem lenne szükségük a könnyeimre!"
És ekkor...ásni kezdett. Ásott, ásott, egyre mélyebbre, sok - sok éven át. Volt, hogy elhagyta az ereje, és újra sírásba fogott, hogy a virágait őrizhesse, nehogy bajuk essen. De hajthatatlan maradt, valahányszor feladni készült, a halacska tekintete és benne a víznek a képe erővel töltötte el és folytatta az ásást.
Egy nap cseppeket nyalt le körméről és édes volt a csepp. Tudta célhoz ért. Pár nap és feltört a forrás, megindult a bugyborékoló víz, áradni kezdett, utat talált magának a homokban, megkerülte a házat és elindult a tenger felé. megállíthatatlan és elapadhatatlan volt, ahogy csendesen táplálni kezdte a földet és mindent, ami az oroszlánt körbevette.
A halacska alig fért a bőrében, úgy csapkodott uszonyával, bukott le a habokba, majd tért vissza újra a víz tetejére, hogy az oroszlán szemébe nézhessen és megköszönhesse, amiért biztonságos, örökös otthonra lelt.
Az oroszlán pedig hálásan nézett vissza rá.
Boldogan hajtotta le a fejét kinyújtott lábára és arra gondolt:
"Nem vagyok...már sosem vagyok egyedül."
